Spíró György laudálása

KICSIT MOZGÓ TÜKÖRKÉPÜNK

AEGON Díj - LaudációFeltételezzük-e, hogy minden jó történelmi regény lényegében a szerző koráról szól? A kérdés jogosabb, mint pusztán teoretikusan gondoljuk. Kosztolányi ugyanis éles nyomatékkal azt nyilatkozta, „Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacituson, Suetoniuson, Friedländeren, hogy eltüntessem tudatlanságom.” Határozott és végletes álláspont. Spiró Fogságának ideje kis átfedést mutat Néró korával, ezért is hozom őt példának.

Spiró György regénye ellenkező módszerrel készült. A nagy auktorokat nem ismerő laikus is hamar érzékeli, hogy a regény történetileg megalapozott. A szereplők egy része, a helytartó, a filozófus, két császár, s még oly sokan mások: valódi történelmi személyek. Az író által felhasznált, s utóbb közzétett irodalom szakkönyvtárnyi. (Mellesleg, Isten vagy az istenek bocsássák meg nekem, nem hiszem, hogy az említetteket Kosztolányi végül alaposan elolvasta.) A mi szerzőnk azonban a Mindentudás Egyetemén előadást is tartott, nem a regényről, hanem a multikulturális Római Birodalom külpolitikájáról. Minden az egykori történelemről látszik szólni, a legjobb értelemben vett pozitív tudásra alapozott kritikai világlátás és újraértékelés jegyében. A Fogság sok évvel ezelőtt Jézus-regénynek indult. De mint Spiró utóbb beismerte, belebukott. Tanulmányozta a Jézus-életrajzokat, s rájött, prekoncepció mind. Pontosabban pre-poszt- koncepció. Félredobta, újrakezdte. Nem a pozitív alakot formázta meg, nem Jézust, hanem a negatív öntőformát. A légüres teret, amit betöltött vagy betöltettek vele.

Az író a keresztény vallás megszületéséig, az 1. századba megy vissza. A könyvek még nem szentek, akkor születnek. A történelemről szóló könyvek is. Szerzőik ugyanolyan tehetségtelenek vagy tehetségesek, igazmondók vagy tódítók, mint utódaik. Egy szerencsétlen római polgár zsidó fiút fogad fel hősnek az író, nyomorult, mondja az esetlen vaksiról Spiró maga is. Belekeveri egy utazási és nevelődési regénybe. Kéretlen és kínos megtiszteltetésképpen Urit apja, József benyomja egy a zsidóság bölcsőjéhez visszavezető delegációba. Így az író a „zsidóság végvárából”, Rómából elvezetheti Júdeába. Júdea a „nemzet teste”. Ez már majdnem ismerős mondat. A nemzet-valamije-valakije: 20. és 21. századi csengése, éle van, tapasztalatainkat idézi.

Uri, a kitalált kis-közepes főszereplő a megfigyelő és tanú szerepét kapja. A regény róla szól, de nem ő meséli el, ami történt. Az író többet tud hősénél. Élni hagyja, megmeríti a valóságban. S mit tapasztal Uri? Csupa meglepőt. Hogy a törhetetlen edény feltalálójának jutalma, mert mások érdekeit sérti: halál. A küldetésnek, hogy a delegáció pénzt visz a szent városba, csak a fele magasztos, a másik fele a résztvevők saját üzlete. Hogy a mágus is szimpla üzletember. Hogy Jeruzsálem az idegenforgalomból él. Hogy ahol nem lehet lopni, ott nem épül semmi. Hogy a zsidó imaházakba való szoborbevitel is üzlet, a szobrászok azt sózzák el, ami a nyakukon maradt. Földbirtok, bankügylet, biztosítótársaságok. A júdeai zsidók szabadok, csak az ország lakói nem tudnak róla. Csak az önbecsülésükhöz kell, hogy az idegen hatalmat tegyék felelőssé a nyomorukért, amit pedig nem is az okoz. Érdekek, anyagiak. Gyilkos reálpolitikai ravaszkodás. Kapitalizmus ez a javából, időszámítás szerint 30–40–50 táján. Korábbi volna a kapitalizmus, mint az utána következő többi gazdasági és társadalmi formáció? Vagy talán ez az igazi, az egyetlen életképes rendszer, azért tudott később újból és – talán – véglegesen meggyökerezni.

S mennyire mellbevágó a hasonlóság: Uri, mielőtt Alexandriában partra lép, lelkesülve mondja a hajó kapitányának: „ez a város való nekem”. A kapitány visszanevet: „Ez a város mindenkinek való”. Hol vagyunk? Tényleg Alexandriában? Mi Alexandria a birodalom közepéhez, Rómához képest? Valami olyasmi, ami az európai civilizációnak és kultúrának New York. Kitelepített központ. De a görögök rátámadnak a zsidókra: Uri megsejti a fénykor végét. A vallásháború öldöklését Spiró nevezi Rajtaütésnek, Rohamnak, Üldözésnek, Áldozatnak, Holokausztnak, Dúlásnak, Vésznek. Aki olvasta a regényt, tudja, ezeket a „pontatlan” szavakat Spiró nagy kezdőbetűvel írja. Szimbolista íz a prózában. Valami itt történt. Ahogy a hajó kifut a kikötőből, Uri úgy látta, a távoli épületeket mintha belepte volna a hó. „Alexandriában most sem havazott persze, hűvös volt a reggel, de nem hideg, ám mintha mégis ellepte volna az egész csodavárost valami fehéres, csöndes, végleges, halálos.” Mint New York déli csücskét 2001. szeptember 11-én délre a hamu. Még négyszáz évig működött a római birodalom, de valami, mint ahogyan tornyok kettétörtek és leomlottak, visszavonhatatlanul megváltozott. Uri akkor észrevette a jelzést. És mi?

A nagykamasz korból éppen kinőtt fiú már az utazás elejétől viszi magával a mondatot, amit maga sem ért még igazán: „Az Úristen ránk bízta, mit kezdünk egymással és önmagunkkal […] szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezt mondják a törvénymagyarázók is mind: ne tégy felebarátodnak olyat, amit magadnak nem kívánsz.” Az utazás során lassan ébred és tapasztal. Viszolygással nézi rajongó tömeget, de olyan szeretne lenni, mint a Pilátus gyaloghintójának hordozói: olyan erős, olyan szép, s aztán a fokozás nem felfelé, hanem lefelé mutat: olyan buta. Nem kitűnni, beleolvadni a tömegbe. Elvegyülni. Végigélni. Béketűrően, alázatosan. Boldogtalanul.

Mire visszér Rómába, apja már nem él. Éveken át a találkozásra készül, a megértésre és viszontszeretetre. Megértette, miért erőltette, vásárolta bele évekkel korábban a delegációba. A felismerések lehetőségét adta neki. Fogságból fogságba kerül, mégis, a megszerzett identitás regényét olvassuk. Végig fogolyként: s végső soron szabadon. Mint váltságdíjat fizető zsidó rabszolga unokája, már római polgárnak született, igaz, a nélkülözők közül valónak. Fogoly volt viszont a teste: alig látott. Az úton végig fájt a dereka, aztán a lába, a végbele. Rosszul emésztett. Nem tudott a földön dolgozni, eltörte a jármot, erre madárijesztőnek használták. De nem tudott a madarak után futni sem, dobni sem jól. Női munkára osztották be: rostált. Akkor fogadták be, amikor kinevethették. Vagy amikor üvöltött, mert éhes volt. Végül megnőtt a hasa, kipotyogtak a fogai. Hazatér: anyja az árvaságból azonnal kellemetlen, sőt fizikai értelemben gusztustalan házasságba kényszeríti. Ahogy öregszik, s összetévesztik apjával, rájön, nem a fiában éledt újra, benne született újjá az apja. Ahogy ő szereti elsőszülött fiát, úgy szerette az apja őt. Nem kívül, hanem belül, az apa-fiú viszonyban várná a boldogságot. A szeretetben. Fiát mellőle viszik el rabszolgának, herélten, idegenül látja viszont. Másodszülött, soha nem szeretett fia hozza közel az új szekta, a nazarénusok tanítását. A folyton mosolygók szentimentalizmusát. A Szent Szellett levegőjét. A szó kilép az archaizálástól tartózkodó regényből. Távolít és ítél. Sokakat bizonyosan fel is háborít. Uri ráismer: együtt töltött egy éjszakát azzal, akit akkor és ma, mint megváltót tisztelnek. A regényben meg sem nevezett Jézus: ember volt. Nyomorult, tisztességes ember, idősnek látszó, ősz szakállú, puffadt arcú. Akit a regény elején köztörvényes bűnözőként említ Pilátus. A megváltó-mítoszt vonja vissza Spiró. A főszereplő eredetét hol pontosabban megrajzoló, hol elnagyoló vonásokat húzott a Jézus-képre Pap Károly is, a megváltót a földhöz kötő, „történhetett volna így is” tanulságú regényében. De nem vonta kétségbe létét. Az itt olvasott tétel radikálisabb: a teremtő van, de magunk vagyunk, mondja a mi regényünk. Vegyük észre, ekkora a felelősségünk, nem kisebb.

A könyv vége felé Uri egy kicsiny boltban eredeti görög képeket nézeget: „elbűvölte a perspektivikus ábrázolás, amelyet ugyan régen feltaláltak a görög mesterek, de Rómában mégsem vált túlnyomóvá.” Mértani csalás teszi a képet látszólag háromdimenzióssá. „…a képen kívülálló nézőpontja így vált döntővé, ismerte fel Uri, és azon gondolkozott, hová is helyezze magát, ha bele akar bújni a képbe. […] A mostani képeken, magyarázta Uri, külön van a világ, amit látok és külön vagyok én, aki látok. De miféle világot látok én? Az egy másik világ?”

Azt hiszem, már válaszoltunk a bevezetőben feltett kérdésre. Az a régi világ, a mi kicsit mozgó tükörképünk is. Nemcsak magyar, európai. Magyar és európai nagyregényt tett elénk Spiró György. Köszönet érte.


Széchenyi Ágnes

sidebar-dij