Rakovszky Zsuzsa laudálása

RAKOVSZKY ZSUZSA KITÜNTETÉSE ALKALMÁBÓL

 

AEGON Díj - LaudációAzt hiszem, minden magyarul olvasó irodalombarát és irodalomértő számára szinte természetesnek hat, s nemcsak azon alkalom miatt, mivelhogy Rakovszky Zsuzsa ma megkapja az AEGON Művészeti Díjat, ha kijelentjük, minden megszorítás és visszafogottság nélkül: Rakovszky Zsuzsa a mai magyar költészetnek egyik legnagyobb költője. Már negyedszázada is, mikor elkezdte költői pályáját, s első verseit publikálta, azonnal felhívta magára a figyelmet különös finomságú és élességű költészetével, s azóta is egyfolytában, bármikor jelentet is meg bármilyen verset vagy verseskötetet, mind a szűkebb irodalmár-szakma, mind a szélesebb értelemben vett mai olvasóközönség érzi és tudja: nem mindennapi produkcióval találkozott. Egy kitűnő irodalomtörténész jó pár éve úgy fogalmazott Rakovszky kapcsán: ő olyan kivételes költő, aki nem tud rossz vagy gyenge verset írni, s igaza volt. A magyar irodalomtörténet vezető figuráinak, pl. Petőfinek, Adynak vagy az újabb időből Petri Györgynek költői életműve rengeteg másodrendű alkotást is magába foglal, melyek ugyan, így vagy úgy, magukon viselik a hatalmas alkotói tehetség bélyegét, de melyek mégsem tekinthetők semmilyen szempontból remekműveknek – velük szemben Rakovszky Zsuzsa költészete oly megrendítő egyenletességgel él, működik és hat, hogy szinte akár példátlannak is nevezhető lenne: bárhol ütjük is fel köteteit, mindig úgy érezhetjük: a költészet legmagasabb csúcsain járunk éppen. E nagy idézett példák a verseken kívüli személyiség, a tehetség, a nagyra növesztett költőfigura nevében megengedhették maguknak, hogy úgy mutassák – Ady szavait idézve –: „én voltam úr, a vers csak cifra szolga”; velük szemben Rakovszky mintha úgy vélekednék: mindig is a verseknek maguknak, s csak is a verseknek, nem pedig a költői imágó önstilizálásnak kell a meghatározó szerepet játszani – a költő személyisége és figurája szinte akár el is tűnhet a versek öntörvényű világa mögött.

Rakovszky legutóbbi kötete, a Visszaút az időben c. gyűjtemény, mely a jelen díjat kiérdemelte, válogatást nyújt az egész életműből, s közli a legutóbbi kötet óta megszületett újabb darabokat is. A könyv címe akár olyan értelmezésre is felkínálja magát, mintha a költőnő számvetést kívánna tenni, s valóban, visszafelé is nézvén, életművének az időben való kiteljesedését mutatná fel – ám ha szorosabban olvassuk a könyv egészét, azt kell látnunk: költői értelemben nincsen szó itt sem visszaútról, sem annak inverzéről, azaz egy lineáris ú. n. irodalomtörténeti fejlődésről; Rakovszky költészete ugyanis szinte az időn kívül áll – mintha már költői pályája kezdetén is teljesen kész, kialakult költőként mutatná magát, s most, negyedszázad múltán is mintha ugyanazokat a költői problémákat járná körül, mint indulásakor. E költészet nemcsak értékét, színvonalát tekintve mondható egységesnek, hanem kérdésfelvetéseit, mondhatnánk tematikáját is – lényegében ugyanarról szól mai is, mint a kezdetekkor. Rakovszky költészete nem fejlődött, alapjaiban nem is változott – ami persze nem azt jelenti, hogy ugyanolyan lenne, mint volt, hiszen egyre gazdagabb, dúsabb és mélyebb lett – csupán annyit jelent, hogy költői alapállását az idő múlásának szorítása sem tudta kikezdeni.

Mert e költészet alapmotívuma, mint ahogy a kötet címe is utal rá, az idő, az időbeliség problémájának megemészthetetlensége, újra s újra feldolgozandósága. Rakovszky, ha rövidre zárva akarnánk fogalmazni, mindig az időről beszél: e kötet első versében ugyanúgy, mint az utolsóban, vagy a verseknek és ciklusoknak címeiben. Mily jellemző, ahogy e kötet elkezdődik: „Birtokba venni miért kívánjam / e meddő és sötét időt?” – mintha ez az idézet ennek az egész költészetnek tömör foglalatát mutatná fel: létünk az időben zajlik, ám e létfeltételt, a lét ezen keretfeltételeit, melyek, mondhatnánk, természetesen, nem barátiak és fenyegetőek, birtokolnunk nem adatott meg, erre törekednünk frivolság és hiábavalóság lenne – ám azt sem tehetjük meg, hogy e feltételezettséggel ne nézzünk folyamatosan, megszakítás nélkül, szembe: ha létünkről, emberi meghatározottságunkról beszélni próbálunk, állandóan az időről és időbeliségről szólunk. Rakovszky versei állandó dialógust folytatnak az idővel – hol az egyik oldalról, a kérlelhetetlen és visszahozhatatlan elmúlás oldaláról, hol a másikról, azaz a lélekben rögzülő és rögzült, időtlenné állandósult időbeliség oldaláról beszél, s e dialógus vég nélkül idézi fel újra és újra a hatalmas dilemmákat. Ahogy a legszebben talán a Párbeszéd az időről c. vers két, egymással vetélkedő szólama nyíltan ki is mondja a poláris ellentéteket, egyrészt azt állítván: „A múltnak sosincs vége. A jelen – az is múlt, csak álöltözetben.”; másrészt minderre azt (is) felelvén: „De az idő, mint nyaktiló, lesújt. … A lángoló jelenből nincs visszaút a múltba…”. E nagyszabású dialogicitás, a dilemmáknak e fel nem oldott kettőssége jellemzi mindvégig e költészetet, s ez különbözteti meg attól az elmúlás-költészettől is, mely a magyar irodalom nagy hagyományában oly erőteljesen jelen volt és van: Rakovszky idő-felfogása és időbeliség-ábrázolása ugyanis nélkülözi mind az elmúlt idők felé visszamerengő nosztalgiát, mind pedig a szebb jövő iránt reménykedő sóvárgást is. Rakovszky költészete, mikor az időről beszél, mindig jelen időben beszél – nála az elmúlás maga a jelen idejűség, ami azt is jelenti, hogy maga a jelen sem lesz más, mint a megállíthatatlan elmúlásnak egy hirtelen, mesterségesen kimerevített pillanata, melynek még értéke sem lesz más pillanatokkal szemben kitüntetett; e versekben, egy nagyon erős példa szerint: az élők között holtak nyüzsögnek. S e hozzáállás egészét az egyik igen szép vers szinte aforisztikusan meg is fogalmazza: „Minden oly távoli, akár bölcs is lehetnék, / vagy szent, de csak a szomjúságot érzem / az eltűnt szomjúságra”.

Rakovszky verseit akár úgy is olvashatjuk, ahogy egyik régebbi versének címe mondja: olyanok ezek , mintha részletek lennének egy lehetséges verses regényből. E versek, jóllehet rendkívül sok olyan elem is található bennük, melyek a nálunk hagyományosnak mondott vallomásos lírára jellemzőek, alapjukban véve mégsem arról szólnak, hogy egy kitüntetett figura elmondaná, elsírná, kivallaná bennük, mit érez éppen a lelkében – e verseknek úgynevezett lírai alanya nagyon sokszor meghatározhatatlan, nagyon sokszor látványosan szerepversekkel találkozunk (vagyis hogy a vers megelevenít és kirajzol valamely közeli vagy távoli figurát, akinek helyzetéből és szájából szólal meg), nagyon sokszor egy jelenetnek vagy jelenetsornak leírásával találkozunk: megannyi olyan gesztus, mely talán nem is tekinthető, a szó első értelmében, lírainak. S ráadásul e versek szokatlanul dúsan és gazdagon tele vannak a világ tárgyi elemeivel is („az összképre még több elem utal”) – Rakovszky képeiben, szóképeiben reprodukálódik egy nagyon színes és nagyon érzéki, nagyon sokszor gyermekire vagy meseire színezett tárgyi világ is, sőt felsejlik az a társadalmi világ is, melyben élnünk adatott: amit éreznünk vagy gondolnunk sugalmaztatik e versekben, azt mindet mindig látjuk is, sőt: elsősorban látjuk.

Rakovszky verseinek rendkívüli költői erejét elsősorban az adja, hogy nála, verseiben, egészen különleges módon, egyáltalán nem válik el az érzékileg megelevenített képeknek és a reflexióknak, a gondolati felmérésnek és mélységnek a világa – az ő költészetében a költői látásnak már a módja maga adja a gondolati erőt és mélységet. Az ő képei, retorikai értelemben, épp azért olyan összetettek és bonyolultak, mondatai azért olyan szövevényesek, a tárgyisságok azért keverednek össze oly szétválaszthatatlanul a megfigyelések érzéki és reflexív mozzanataival, mert ő egyáltalán nem tesz különbséget érzékelés és észlelés vagy általánosítás között: nála minden egyes jelenség tökéletes érzékiségében és gazdag ornamentalitásában jelentkezik, miközben a reflexív minősítés folyamatosan meg is szünteti a megjelenítés tárgyiasságát – csak az van jelen e versek szövegében, amit a költő pillantása már előre értelmezve kihasított a látványok és megfigyelések végtelen halmazából. Rakovszky képei megrendítően szépek és díszesek – ám ha közelebbről megnézzük őket, akkor a szépség varázsa mögül elősejlik a látásmód kérlelhetetlenül paradox, sokszor abszurd élessége is: ami szépnek tűnt első pillantásra, arról kiderül, hogy tulajdonképpen egy fantasztikus és szürreális kapcsolat- és vonatkoztatás-rendszernek öntörvényű építőköve csak. Rakovszky e tárgyiasított szemléletmódon keresztül érzékelteti (vagy mondjuk inkább így: hagyja érvényesülni) az egzisztenciális problémákat – nála nincs leírás, melynek ne lenne egzisztenciális súlya, s nincs olyan életprobléma, mely ne érzéki formában jelenne meg szemünk előtt. E költészeti beállítás egyszerre radikálisan posztmodern (hiszen e verseknek valójában nincsen sem alanyuk, sem tárgyuk, csak viszonyítás-rendszerük), s egyszerre erőteljesen hagyománykötött: úgy látom, képalkotását tekintve Rakovszky ma az egyetlen költő, aki a József Attila-i képalkotás módszerét viszi tovább, bonyolítja még tovább. Csak egy idézendő példával szemléltetném mindezt: „Éjszaka az idő magára hagyva / tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet. / Az ábécérendet összezavarja / a polcon…” Mily sűrű itt a szóképek szövete: az idő megszemélyesítése, a jelenet szituálása, a sokfelé irányítható allúziók mozgósítása mily erőteljesen képviseli a szorongó tapasztalat és a metafizikai észlelés egységét, az ábécé-rend említésével egyszerre mutatván be egy könyvespolc rendetlenségének mindennapiságát valamint egy feltételezett világrend univerzalitásának igényét is.

Befejezésül, párhuzamként és csekély ellentétként, hadd idézzek egy rövid, de szép részletet egy rég elfeledett romantikus költőtől a 19. század elejéről – Horváth Endrétől, aki verseinek nagy részében ugyanígy az elmúlás gondolatával küzdött, az „ubi sunt”? (vagyis: hol vannak? hová lettek?) ezeréves kérdését variálva újra (Zirc emlékezete, 1814):

„Ah, mi sebes szárnyon röpdös minden, mi halandó!
Ah, mi suhány tündér, mi csalárd a földi dicsőség!
Elhull, mint falevél, s mint a víz gyöngye szemünket
Csalván, még csak alig támad, már ködbe vegyülve,
Látatlan gőzzé ernyed, s porszemre föloszlik.
Egy rövid óra elég javainkat elütni kezünkrűl,
És fanyar éltünknek végét elhozni. Mesévé
Létünk múlva leszünk…”

Horváth úgy fogalmazott hajdan, a romantika múlt-nosztalgiájának jegyében: „Mesévé létünk múlva leszünk…”, mintegy a jövőbe tolva át a múlt elmesélésének lehetőségét – Rakovszkynál azonban úgy látjuk: mesévé, azaz elmondhatóvá és kimondhatóvá létünk múlásával, jelen idejű múlásunk érzékelésével és megtapasztalásával a jelen időben, folyamatosan, ma is, leszünk; s bár persze mindennek „a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem”, a jelen idejű lét vállalása szinte szükségszerűen hozza magával a kimondás igényét is. Rakovszky Zsuzsa költészete ezt a tapasztalatot mondja ki nekünk és helyettünk.

Köszönet jár érte neki.

sidebar-dij