Térey János laudálása

„CSAK A JOBB TÁRSASÁG, AZAZ A CRÈME DE LA CRÈME...


AEGON Díj - LaudációAz AEGON Művészeti Díj bírálóbizottsága 2008-ban nem vastag regényt, vagy az eddigi életművet összegző verseskötetet, hanem egy folyóirat mellékleteként megjelent drámát jutalmazott, Térey János Asztalizenéjét. Annyiban mégis követte eddigi két döntésének hagyományát, hogy amikor megnevezett a díj kiírása szerint egy „az előző évben napvilágot látott, kiemelkedő magyar szépirodalmi teljesítményt”, akkor a kiválasztott mű mögött a múltra és a jövőre is gondolt – arra, amit mostanáig végzett a díjazott, és arra, ami ezután várható tőle. Úgy látta, hogy ez a kamaramű nem méltatlan a Nibelung lakópark és a Papp Andrással közösen írt Kazamaták nagyzenekari alkotásához, s ezeknek a munkáknak a sorától a magyar dráma megújítása várható.
Ezt kell most megindokolnom.

„Budán lakni világnézet” – hangzik a színmű Máraitól származó mottója, amelyet egy szereplője is elmond. E mondat – vagy párdarabja: „A Várban lakni világnézet” – már Márainál is cinikus volt, noha ott még elkeveredett a kisvárosi magyar kultúra iránti nosztalgiával. Cinikusnak pedig azért nevezem, mert az állítás e „világnézet” szociális feltételeit adottnak veszi, magyarán zárójelbe teszi azt a szociális problémát, hogy van, aki megengedheti magának, hogy Budán lakjon, és van, aki nem.

Térey darabjai eddig is kívül álltak a mindennapi társadalmi téren, s színhelyei „eltérő terek” – heterotópiák – voltak. A gazdagok és szépek gépfegyverrel védett lakóparkja, vagy az ’56-os dráma komplikált esetében az egymással szembenálló pártház és a fenyegető tömeggel benépesített Köztársaság tér, továbbá egy szimbolikus, nem létező tér, a mitikus kazamaták. Az Asztalizenében elegáns budai kávéház-étterem a szín, amelynek – mindenki mindenkit ismerő – közönsége és tulajdonosa mérhetetlenül távol áll a magyar valóságtól, a pesti lapálytól és az ott történő 2006. évi zavargásoktól. Ám az eltérő terek sajátossága, hogy valamilyen módon kirajzolják azokat a tereket, amelyektől eltérnek.

Ebből következik a dráma különös kettős szerkezete. Vagy mondjuk látható és láthatatlan része. Először a láthatóról. Ez – mint sokan észrevették – a polgári társalgási dráma, szalondráma, amely egyformán nyitott a vígjáték és tragédia irányába. A Szomory-rajongó Térey tanulhatott a Györgyike drága gyermekből, a Hermelinből és hasonlókból. Házasságtörésekről, válásokról, a szexuális térkép átrendeződéséről, baráti féltékenységekről, egy operaénekesnő karrierjéről, vállalkozásról, pénzügyekről, pletykákról, árulásokról, cselszövényekről esik szó, abban a laza modorban, amelyben minden mondat lehet komoly vagy komolytalan, attól függően, hogy miképpen fogadják, vagy mit szól hozzá egy harmadik. Ahogy a beszélgetések csoportjai állandóan változnak, úgy hullámoznak, rengenek, módosulnak, alakulnak a nézetek, indulatok. A játszó személyek egyazon hálóba tartoznak – „Ismerem felszínesen, közös a teniszedzőnk” –; a fiatal pincérpártól eltekintve, aki még csak tanulja ezt a világot, valamint az operakritikustól, akit mindenki lenéz. Ők ezért beszélhetnek ki belőle. Ezért lehet a felszolgáló-fiú és lány egyfajta rezonőr. A kritikus azért sért vérig és azért sérthető vérig, mert kívül van a hálón, amely nem más, mint életstílus. Sokkal szorosabban tart össze, mint az érdekek és érzések változásai.

Nem a jó származás és nem a polgári úri modor abroncsolja össze ezt az életformát, hanem a pénz, és valamiféle cool sznobizmus. Az például, hogy hova járnak. S ez állandó vita tárgya: lehet-e odajárni, nem túl igénytelen-e, nincs-e már kinn a divatból. Térey fáradhatatlan a ragyogó helynevek kitalálásában: Manréza, Diaszpóra, Oregano, Heartbreak Hotel, Uhu, Isolabella, Vadkacsa, Tora-Bora, Bazsalikom, Autodafé és a többi. Nem ciki-e egy interjú az Elit magazinban? Vagy ahova utaznak: Milanóba, Amsterdamba, Madeirára. „Az eljegyzés Lisszabonban, / Az Elevador utcájában, semmi? / Észak-Manhattan télen, / Dél-Kalifornia nyáron, mindez semmi? / Litvánia farsang idején…” Amit esznek: „Zöldfűszer krémlevest / Füstöltlazac-csíkokkal”, „laza bélszín-carpacciót”, „kaviáros fügesalátát”, ízesítésül „aromás szarvasgombát”, „a göngyölt borjút, fehérboros szósszal”, „narancsos-gyömbéres jércemellet / Zsályás szélesmetélttel és zöldspárga-csokorral”, „Szürkemarha-pecsenyét, csípős szilvaraguval, / Keserű csokoládé ráccsal.”
Mindez jó ízlésre vall, össze is fut a számban a nyál. A figurák – az étterem tulajdonosa, a baleseti sebész, az ügyvédnő és a többiek – az operákról, a festészetről, a katalán szecesszióról, Otto Dixről, Tamara Lempickáról, a „szokásos” Scheiber Hugókról is adekvát módon társalognak. Térey nem szatírát ír az haute-volée-ról, ahogy talán várnánk, hanem interiorizálja annak íróilag megemelt szemléletét, s alapvetően beépíti a formájába. Az az egyáltalán nem fölszínes ötlet, hogy a színtérül szolgáló lokalitást a modern múzeumi kiállítóterek nyomán White Boxnak nevezi, s az egyik vendéggel, a belsőépítésszel meg is magyaráztatja („A White Box inkább – engem kérdezz! – / A kiállítótér eszméje, a szűzi, tiszta tér maga: / Lássuk, ahogyan fokonként benépesül, / Ahogy fészket rak benne a társasélet. / Isten a megmondhatója, mennyi apró / Ötlettel ötvöztem az alapeszmét: / Legyen egy magnólia-fehér tér, / Legyen egypár asztal paliszanderfából, / Legyenek míves, mahagóni bútorok…”), nos, ez az ötlet talán még főképp a darab szereplőjét jellemzi és társait, akik benépesítik a megálmodott helyet. De már a szerzői utasítások hagyományosan az író kibeszélő-helyei, s itt a következőt olvashatjuk: „Megszakításokkal szimfonikus vagy kamarazene szól, olasz operák intermezzói, illetve swing, vokális részek nélkül. A darabnak nem lehet eredeti zenéje. Delfin nem énekelhet. Senki sem dohányozhat. Szünet nélkül játszandó.” Delfin az operaénekesnő. Hadd hívjam fel a figyelmet: az a rendelkezés, hogy ő nem énekelhet a darabban, milyen kényes figyelmeztetés a föltehetően tahó, bunkó (és pesti) mindenkori rendező számára!

A darabnak nemcsak a címe emeli ki „zeneiségét” – Szomory megint kísért –, hanem a három felvonás is három tétel: allegro, andante, presto. S az is milyen kifinomult, választékos és paradox párhuzam, hogy a lassan kibontakozó drámai esemény – az operaénekesnő megszüli gyermekét, akinek az apja a szereplők közül kettő is lehet – összefügg azzal, amiről jóval korábban már többször szó esett: Delfin megbukott a gyermekét egyedül nevelő és amerikai férjét visszaváró pillangókisasszony nagy szerepében, de sikerrel énekelte Pinkerton hadnagy amerikai feleségének, Kate-nek kis szerepét. Az emelt stílt továbbá a banalitást poetizáló versbeszéd, méghozzá nagyon jó versbeszéd biztosítja. Az egészben van valami kimódolt, sznobisztikus. Térey drámája nemcsak diagnózisa, hanem szimptómája is az érettebb, kifinomult, cinikus aranyifjúságnak. Ahogy Molnár Ferenc dramaturgiája tartozott a felső középosztályhoz. Térey nem szereti a hőseit, de hát ők sem szeretik egymást.

De van a darabnak egy másik dimenziója, amelytől mind a helyszín, mind a szereplők, mind a dráma el akarja tartani magát. Ez a belehallgatott, de olykor mégis beszűrődő ellentétes elem, amelytől a mitikus Buda, a mitikus hegyvidék, s a White Box világa meg akarja különböztetni magát, a pesti utca nyugtalansága, puskaporossága és feszültsége, „fölvonulások, atrocitások, miegyéb”. „GYŐZŐ Pest, az a vérbő proletárvircsaft, / Szaftos pletykák, rólam, rólad: a Hegyről. / Odaát van a műveletek földje. Odaát is tudják, / Buda nem műveleti terület. KÁLMÁN Érzem az émelyítő, kis bizsergést: / Már megint. Már megint kocsikat égetnek. / Már megint telefonfülkéket borogatnak. / Már megint a fülsértő szirénavijjogás. / Már megint könnygázfelhőben úszik az utca. GYŐZŐ A White Box nem vesz róla tudomást. / Ha eltörlik a földről a fél Budapestet, / Akkor sem vesz tudomást. / Ha Pest hulla; hogyha Buda is / Csak vegetál, vegetálgat majd, / Hogyha egész Budapest siralom lesz: / A White Box akkor is ajtót nyit a vendégeinek. ROLAND (Győzőnek) Milyen év, milyen év volt. KÁLMÁN (Rolandnak) Emlékszel Pestre? Emlékszel, milyen, mikor / A 2-es végigsiklik a kettős kordon mellett?… GYŐZŐ Szóra sem érdemes ország. / Agyalágyult, szóra sem érdemesítendő / Ülnökök és elnökök / Minden időben, minden színben… KÁLMÁN Szóra sem érdemes évjárat. ROLAND Szóra sem érdemesítendő idő. (El) GYŐZŐ (fölpillant a csillárra) Szóra sem érdemes égbolt, / Szóra sem érdemes égi lakókkal, / De alatta a hangulatos Budapest.”

Ez a három férfiszereplő összmunkájaként kibontakozó nagyszabású és végtelenül hideg, a lenézés és önmegkülönböztetés mellett a cinikus pátoszt is fölvillantó leírás magasabb szinten igazolja a cinizmus művészi látásmódját Térey János drámájában, mint önmagában a White Box belterjes kisvilága. De csak kiiktatandó zajként, kiszűrendő zörejként jelenhet meg, hiszen az „eltérő tér” funkciója éppen az, hogy a szociális tér, a politikai tér ellentéte. Mert ez utóbbiakra lehetnek – vagy lehetnének – találó publicisztikai szavak, de művészi igék, úgy látszik, nem találhatók.

Térey János azonban azzal sem elégszik meg, hogy az eltérő terek tükrében felidézze azt a társadalmi teret, melyben élnünk adatik. A domb és a síkság fölé borítja az égboltot. Az elzárkózó, fölényes, élvező crème de la crème kisvilág „Budája” és az oda beszűrődő zavargások proletár, alsó középosztálybeli „Pestjének” nagyvilága mellett egy harmadik, kozmikus-természeti dimenziót is megkölt, amely egyszerre szimbóluma a kisvilág törékenységének és a nagyvilág elementáris, romboló kiszámíthatatlanságának. Ebben kétségtelenül kapóra jött számára az a véletlen, hogy a 2006 őszi és azóta is ismételten felizzó lázongásokat és rendbontásokat megelőzte az augusztus 20-i katasztrófa, amikor nagyerejű orkán csapott le az ünneplő tömegre. De a véletlenben meglátni a jelentős költői szimbólumot: ehhez kell a nagy írói tehetség. Fél évszázaddal ezelőtt hasonló véletlen történt, s egy ma méltatlanul elfeledett költő, Csanádi Imre így kezdte Az 56-os évre című jelentős versét: „Árvízzel-földrengéssel, / kezdődött két intéssel”.

Gyakori beszédtéma – vagy hogy a dráma szereplőinek a magyarba angol szavakat keverő manírját utánozzam: conversation piece – a nagyvilágban: ki miképp élte meg az ikertornyok elpusztítását. Magyar változata ennek: ki hogyan vett tudomást a televízió ostromáról vagy az augusztus 20-i viharról. Így beszéli el a II. felvonás 1. jelenetében a kilenc szereplő közül hat, hogy hol volt, mit tapasztalt a vihar idején. Ez a rendkívüli erejű rész a darab drámai csúcspontja. Dramaturgiai okossággal kacsolódik a cselekményhez, hiszen az operaénekesnő ekkor szenvedi el azt az autóbalesetet, amelynek folyományaképpen megismerkedik a sebészorvossal, rövid – „nettó két hét, bruttó egy hónapos” – kapcsolat alakul ki közöttük, és tönkremegy a férfi házassága. De még nagyobb a jelentősége a drámai cselekmények relativizálása tekintetében. Téreynek semmilyen morális kritikai distanciája nincs alakjaival szemben, jéghideg antropológiája szerint az ilyen körülmények közé született vagy felkapaszkodott ember – ilyen. De a természet hatalmas jelenése, amelybe bárki, aki belekeveredik, a megrettent és megzavarodott tömeg eleme lesz, eltörpíti az ember szándékait, manírjait, önérvényesítési stratégiáit.

Ebből következik, hogy e jelentős dráma egyetlen perspektívája korántsem az, amit közhelyesen fölajánl a nézőnek, olvasónak. Nem a Delfin szíve alatt növekvő gyermek az, hanem egy másik, az orkánnál békésebb, békéltető természeti jelenség. A II. felvonás 14. jelenetének végén Delfin – a szerzői utasítás szerint „mint egy Agrippina” –, ezt mondja: „Nem igaz. Nem zápor jön. Nem igaz, mert / Havazás jön. Sűrű, tömött / Felhőkből, sűrű pelyhekben / Havazás. Kétméteres hó. Azt szeretem. / Szeretném, ha idén tényleg jégcsap nőne / A párkányra, tömérdek hó hullna a hóra, / Millió dunnányi hó leesne / Az ünnepekre és a tetthelyekre, / A dérverte sétányra a Duna közepében… / Láttam, a Gellérthegy oldala csupasz, / A Tabán földje véraláfutásos. / Legyen fehér, arcátlanul fehér! / Pihenjen a megbocsátás / Vattájába takarva a város.”

A dráma végén aztán valóban szakad a hó.


Radnóti Sándor

sidebar-dij