Jónás Tamás laudálása

TISZTÁN LÁTÓ


Egy költőt és egy verseskötetet ünneplünk az idén. A könyv egy esőkabát zsebébe kényelmesen becsúsztatható, 76 oldal és 53 vers található benne, plusz egy bonusz vers a borító hátlapján. Halványszürkés a borítója, egy fehér ing szárad rajta. Nem is baj, ha ott ragad a zsebben, s velünk tart heteken át. Kinyitjuk, újra és újra olvassuk. Vele száradunk mi is.

A legjobb, ha a közepébe vágunk: Jónás Tamás verseit a feltétel nélküli őszinteség uralja. Az önkéntes vak alkotásaiban nem egy konstruált költői én hangját csodálhatjuk, nem valamiféle szereplíra gyöngyszemeit olvashatjuk. Minden vers mellett maga a költő áll lemeztelenítve. Az inge egy fogason lóg az erkélyen. Nem ismerek kortárs szerzőt, aki ennyire kiterítené magát olvasói előtt. Jónás versei a költészet ősforrásához visznek el, oda, ahol szépelgés és szerepjátszás nélkül, irgalmatlan erővel tör fel az Én-folyam. Egyszerre nyűgöz le, s ijeszt meg a közvetített élmények személyessége, a fékezhetetlen őszinteség brutalitása. Horzsol és megdermeszt, néhány pillanat menthetetlenül kiesik. Egy-egy verse után, mint gyomrunkat rosszul védő bokszoló küzdünk a légszomjjal. Persze az őszinteség nem esztétikai kategória, a személyes sors tragikuma önmagában nem több puszta életrajzi ténynél. Esetében viszont nem a referenciális olvasás bulváröröme ragadja el az olvasót, hanem a megindító élmények kristálytiszta költészetté formálása. Van ebben a kitárulkozásban némi perverzió, meg némi terapikus elem is, de az Önérdek nem róható fel egyetlen poétának sem: „Fontos dolog hát hogy megértsd / az őszinteség legtöbbször önérdek”. Ebben a lírában semmi sem véletlen, semmi sem esetleges, biztos mesterségbeli tudással uralja anyagát Jónás. Esterházy több helyen is recitálja Mallarmé idézetét, miszerint a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Jónásnál ez következetesen megvalósított ars poetica. A végeredmény pedig szúr és provokál: Na te elővigyázatlan olvasó, tudsz már mindent rólam, magányt, szeretetlenséget, két gyereket, öngyilkossági kísérletet és zajos albérletet, mit kezdesz most mindezzel? Visszacsúsztatsz a kabátzsebedbe és leszállsz az Astoriánál?

Mintha élet és költészet összemosására is tudatosan törekedne Jónás. Gyakorta reflektál a versekben az írás folyamatára, hol játékosan („s jönnek a rímek könnyedén / az íróasztal ír nem én”), hol a rárótt szerepet szomorúan ironizálva („milyen bolond is voltál úgynevezett költő Jónás Tamás”). Ezek közül is kiemelkedik az Albérlet című alkotás, melyből kitűnik, az írás az otthontalanság érzése elleni egyetlen lehetséges gyógymód. A költőt otthagyhatja a felesége, kivetheti a világ, de az irodalom nem csalja meg: a vers a marad a végső otthon, ahová mindig haza lehet térni. Hogy ezt a Blahán vagy a Bartók Béla 72-ben teremti-e meg, szinte mindegy.

Ahogy eddigi köteteiben, ebben sem lehet nem észrevenni számos versen a nagy előd, József Attila átsuhanó sziluettjét. De már nem kell félteni a rá nehezedő művészi hatás veszedelmes túlburjánzásától: Jónás kiforrott alkotóvá vált, aki tudatosan játszik a költőtárs híres soraival. Kisajátítja, kifordítja J.A.-t, vagy éppen dialogizál vele kedvére, mint ezt teszi például az Önfeledten című versében. De mások, Ady, Weöres Sándor és Pilinszky is megidéződnek verseiben. Könnyed, dalszerű, gyerekverseket imitáló alkotásaiban pedig mintha Szabó Lőrinc vagy Kormos István versnyelve köszönne vissza, XXI. századi jónástamási alkalmazásban: „Titokban növögetek, mint a gomba. / Magammal viszlek minden gondomba”.

Ezek a játékos formába csomagolt, olykor a banalitás határmezsgyéjén egyensúlyozó alkotások (Itt: jaj; merevség; kinek drágább rongy élete; sárga szív) kitüntetett szerepet kapnak Jónás valamennyi verseskötetében. Kitartóan ragaszkodik a pályája elején elsajátított nyelvhez és formához: „nem hiszek nadrágban gombban / mindegyikkel csak a gond van / elszakad leszakad minden / visszasodor vagy el innen”. A vállrándító hetykeséget sugárzó sorok mögött azonban törékeny figura sejlik fel. Ez lenne a minden-mindegy bátorsága? Vagy szerzőjük pontosan tudja, hogy elég már a drámából, elég már az elviselhetetlenből, ezért a forma kifordításával enyhít a szorításon? Akár így, akár úgy, a „nagyversek” mellett ezek az alkotások fontos kötőszövet részecskéi ennek a kötetnek.

Az identitáskeresés hangsúlyai viszont egyértelműen eltolódtak: az életműben korábban meghatározó súllyal megjelenő cigány származás, illetve – a József Attila párhuzamot erősítő – hányatott gyerekkor, mint lírai élményanyag eltűnik, csak utalások szintjén jelenik meg itt-ott. Mondanám, hogy a szegény kisgyermek áldatlan küzdelmét a bús férfi panaszai veszik át, de a bús nem kitüntetett jelző a Jónás lexikonban. Búslakodásról itt szó sincs. Illetve szó lenne, de a rögzített élmény más mélységű és intenzitású. Az Apu, című versben a haldokló apától önző módon azt tudakolná felnőtt fia, hogy miként lehet egyáltalán felépülni egy összeomlás után, lévén az apának három is volt. (illetve négy) A búcsú pillanataiban cserélődnek fel a szerepek végérvényesen, s a fiúnak egyedül kell megküzdenie az apa- és férjszerep rá váró gyötrelmeivel. Már nem az számít, honnan jön és mit hoz magával, csak az, hogy hova tart és mit bír el. S ezen az úton továbbra is kitüntetett jelentőségű az Úrral folytatott dialógus. (Perellek, Úr; Nóta; Mélykomor Nagymagyar) Nem szívélyes ez a viszony - miért lenne?-, nélkülözi a harmóniát és a bizalmat. Ezek mélyén valójában nem isten süketsége vagy a hit hiánya munkál, hanem a szeretettség utáni elementáris vágyakozás. A kötet címadó versének dalba oltott egyszerűsége is ezt erősíti: „nem szeret nem szeret / letolták sorsát istenek / mint részegek a kisgatyát / nem hordható tovább / ő is új sorsot remél / kényes vak szegény”.

Az önkéntes vak verseiből sugárzik, hogy az évek során a sejtekbe ivódott az imádott óriások példázata, tudatosult a tehetség és a sors, megfelelési szándék nem vezeti a költő kezét: „Amit tanultam megtanultam / Amit felejtek elfelejtem / Én nem leszek nemesített fa / szépelgők gondozta haszonkertben”. Ezzel a kötettel a korábbi sejtés megalapozott tudássá vált: Jónás Tamás már nem fiatal, ígéretes poéta, nem is furcsa, verseket fabrikáló világtalan, hanem érett, tisztán látó, nagy költő. Akire nekünk, varázslatokra és gyomorszájba vágásokra, megrendülésekre és kijózanodásokra vágyó olvasóknak óriási szükségünk van.


Lévay Balázs

sidebar-dij