Csaplár Vilmos laudálása

MAGYAR, ÉS MÉG FÉLLÁBÚ IS

 

Az utóbbi évtizedekben annak lehettünk tanúi, hogy megnőtt az érdeklődés a történelem híres és hírhedt figuráinak holdudvarában felbukkanó nők iránt. Ezen belül is előszeretettel fordulnak a történészek a náci Németország vezetőinek környezete felé, hogy feltegyék a kérdést, milyen sors volt kiszabva az ott élő nőkre, s lehetett-e szerepük a történelem alakításában. Ismerjük Eva Braun hatalmas odaadással párosuló szerény intellektusát, olvashatunk Leni Riefenstahl filmtörténeti jelentőségű kollaborációjáról, élénken élnek emlékezetünkben a képek, ahogy Magda Goebbels beadagolja a mérget hat gyermekének a bunkerben.

Kucor Fanniról azonban hallgatnak a történelemkönyvek. Egyetlen kutató sem számol be arról a jelenetről, ami 1926-ban esett meg Münchenben: a masírozó nemzetiszocialisták előtt hasra esik egy magyar lány, a Tökfőzelék nevű étterem ifjú mosogatója, s a leendő vezér gyengéden felsegíti, hogy aztán szerelmi kalandba bonyolódjon vele annak minden következményével. A mi Fannink hiányzik a történelemkönyvek lapjairól, ami persze csak egy a sok sérelmünk közül, de ezt legalább van, aki orvosolja. Mert mit nekünk az intézményes történelemgyártás, ha van Csaplár Vilmosunk. Olyan valaki ő, aki nem rest beszámolni Kucor Fanniról, a magyar kislányról, aki megváltoztathatta volna a történelem menetét, hiszen gyermeket fogant Hitlertől (hacsak nem valaki mástól). És nem hallgat például Lóránt Mihályról sem, aki a 20. század elején Grúziában cimboraságot kötött és legendás közös rablásokat hajtott végre az ifjú Josif Sztálinnal (hacsak nem valaki mással). De hogy a rablóvezér Josif azonos-e a pár évvel később ripsz-ropsz hatalomra kerülő másik Josiffal, voltaképpen lényegtelen, mert Lóránt Mihály hite a két figura azonosságában elég ahhoz, hogy fojtogassa a sérelem, amiért ő kimaradt a végső nagy balhéból, és ezen felbuzdulva ’19-ben a Vörös Hadsereg kötelékében végigrabolja a környéket. És azért is lényegtelen, hogy igaz-e a történet a két Josif azonosságáról, mert a sztori így jó, és Lóránt Mihály szeret és tud sztorizni. Ezt a képességét csakis Csaplár Vilmostól örökölhette (bár az apaság felettébb kétséges dolog ebben a regényben), aki szemkápráztatóan sző össze anekdotát, írói kitalációt és közismert történelmi eseményeket.

A Hitler lányában az első laptól az utolsóig egy hatalmas anekdotizáló gépezet működésének vagyunk tanúi. Anekdotizáláson nemcsak azt értem, hogy itt valaki egyfolytában sztorizik, hanem hogy ez a gépezet mindent, amit talál: legendát éppúgy, mint történelemkönyveket és hiteles forrásokat, anekdotává lényegít át, s így minden szereplőnek egyformán valószerű és valószínűtlen létet kölcsönöz. Az első rész egyik hőse, a kelet-magyarországi tanyavilág bérgyilkosaként tevékenykedő Pipás Pista, akiről azt sem igen tudjuk, férfi-e vagy nő, mitikus figurának hat - pedig nagyon is valóságos személy volt. Csakúgy, mint a második rész főszereplője, Kasztner Rezső, akinek a sorsát akkor kísérjük figyelemmel, amikor a Mentőbizottság alelnökeként folytat tárgyalásokat a Magyarországot megszálló németekkel – nos, az érzékeny idegrendszerű, látomásoktól gyötört Kasztner alighanem a regény legirodalmibb figurája abban az értelemben, hogy az ő belső világa tárul fel előttünk a legplasztikusabban. De a mindhárom részben szereplő Kujeda Éliás vagy Ruckner Jolán (alias Hitler lánya) sem hat sem valóságosabbnak, sem kitaláltabbnak, mint bármelyikük. Életük nem szűkölködik a váratlan fordulatokban, de mégiscsak belesimul abba a mederbe, amit a magyar történelem a 20. században kijelöl. Sorsuk elég tipikus ahhoz, hogy azt gondoljuk, lehettek volna; figurájuk (különösen Kujedáé) pedig elég markáns vonásokkal van megrajzolva ahhoz, hogy úgy érezzük, voltak is.

A három rész három korszakot ölel fel: az első a 20. század elejétől körülbelül a 30-as évek végéig nyúlik, a második az ország német megszállásának napjától a háború végéig tart,
a harmadik a háború utolsó hónapjaitól a hatvanas évekig. De nem szigorú határok ezek, minden részben vannak olyan szálak, amelyek átnyúlnak, átkacskaringóznak egy másik korszakba. Az az érzésünk, hogy ennek a csapongó, kalandozó elbeszélésnek nincsen szabálya, csak valami súlyos, kíméletlen vaslogikája van, ami szerint mindenki a végezte felé rohan, botladozik vagy vánszorog. A történetek gyakran önmagukat ismétlik, visszatérő motívumok bukkannak fel bennük. És a környezet sem sokat változik: a század eleji tanyavilág levegőtlen, összetartó, magába zárt világa nem sokban különbözik a hatvanas évek határsávbeli embercsempész-közösségétől.

Valamilyen módon azonban mégiscsak elkülönül egymástól ez a három korszak, és alighanem ez a könyv egyik legnagyobb bravúrja: egészen más léptékkel telik bennük az idő. A Hitler lánya a mesteri tempóváltások regénye. Az első részben két szál váltogatja egymást szabályos, kiszámítható ütemben. Ehhez képest a mindössze néhány hónapot elbeszélő második részben eszelősen felgyorsul az idő: a Zsidó Tanács és Kasztner tárgyalásait, a zsidó felkelést szervező, szinte gyerekkorú fiatalok ügyködését és Ruckner Jolán történetének egy kis szakaszát látjuk párhuzamos montázsban, egészen rövid jelenetekre vágva: mintha minden és mindenki szélsebesen sodródna az elkerülhetetlen vég felé. A harmadik részben pedig fokozatosan lelassul a tempó; a végére talán meg is áll az idő a szabadság átléphetetlen küszöbén, a Tajték nevű határ menti faluban, ami nevével ellentétben olyan, mint a mozdulatlan állóvíz: a gyanakvás, a félelem és a reménytelenség időtlen tere.

Mindezek után talán felesleges mondanom, hogy bár Csaplár Vilmos regénye igencsak olvasmányos és elsöprően szellemes, nem az épületesen lélekemelő, netán az egyén hősiességét bálványozó történetekkel mutat rokonságot. Szorosabb kötelék fűzi a modern magyar és európai irodalom komor és groteszk történelemvízióihoz. A tanyavilág megrajzolásakor mintha Móricz és Hrabal adott volna egymásnak randevút, a vegetarianizmus fajtisztító hatásáról szónokló Hitler akár az Übü királyból is átkirándulhatott volna Münchenbe, a határ menti Tajték pedig, ahol „szünetel a közvilágítás már csak biztonsági okokból is”, Bodor Ádám pár szász kilométerrel keletebbre eső pátriájára hajaz. Csaplár szenvtelen, személytelen elbeszélője egyfelől intimpistáskodó viszonyt ápol a történelem nagyszabású alakjaival és kisembereivel, másfelől meg úgy néz le rájuk, mint a morzsa köré gyűlő hangyákra. Hol azt engedi látnunk, ahogy szülnek és születnek, erőszakot tesznek és erőszakot szenvednek el, hol azt, hogy éppen ölnek, vagy éppen halnak, de a tekintete ide-oda siklik közöttük, és nincs hatalmunk, hogy rávegyük, időzzön itt vagy ott kicsit hosszabban.

Egyedül Kujeda Éliás az, akinek az életét kisgyermekkorától haláláig nyomon követhetjük. Látjuk, hogy nagy utat jár be: vályogtéglát gyúró tanyasi árvából kiskorú kommunista agitátor, majd csendőr, majd katonaszökevény, egyben zsidómentő lesz, útközben elveszíti a fél lábát, de ez nem akadályozza meg abban, hogy élmunkásként folytassa, aztán háborús bűnössé bukjon, majd egy szedett-vedett forradalmárcsapat parancsnokává avanzsál pár napra, végül pedig egy határsávbeli falu kocsmárosa, mellesleg embercsempész lesz. Ötven év alatt az ország legdélkeletibb pontjáról, az átokházi tanyavilágból a legészaknyugatibbra, a Fertő-tó partjára jut el. Nagy lépés ez egy embernek. Különösen, ha magyar, és még féllábú is. A Hitler lánya elbeszélésmódjától azonban merőben idegen volna, ha nyíltan és nyersen nekünk szegezné a kérdést: hogy ami ily nagy lépés az embernek, mégis mekkora lépés az emberiségnek. De azért nem sok kétséget hagy a válasz felől.


Gács Anna

sidebar-dij