Pálfi György laudálása

MIÉRT PÁLFI?

 

A fiatal élőlények alkalmazkodási technikája eltér az idősebbekétől, különösen olyan időkben, amikor megszűnnek a világi ideológiák.

Ha a béka át akar ugrálni az úton, és elüti egy autó, nem írják meg a békaújságok, nem mondja be a békarádió, a békatelevíziósok se keresik föl a helyszínt, hogy sajnálkozzanak az értelmetlen halálon. Attól, hogy az ember mindezt megteszi, ha társa az áldozat, alapvetően nem más az ő helyzete sem a Világegyetem, Tejút, Naprendszer, Föld stb. viszonylatban. Pálfi György némi gyerekkori élményszerzés, kamaszkori akció-reakció játékok után konkrétan, nagyjátékfilm szinten nyilvánvalóan ennek tudatában indult neki a további tájékozódás és alkalmazkodás folyamatának. A Hukkle-t látva azt éreztem, hogy már régóta szerettem volna én is „valami ilyesmit”. De hiszen, jutott eszembe egy napon, a Momi lába című regényem egyik fejezetében a hegy, a víz, az erdő az elbeszélő, egy táj, amely sose megy el otthonról. Majdnem úgy jártam, mint Kemény Zsigmond az anekdotában. Idős korában agyi leépülésben szenvedett, nem tudott olvasni, fölolvastak neki. Egyszer valamelyik saját regényét. Hallgatta, hallgatta, majd megállította a fölolvasást: „Erről én is szerettem volna írni”, jegyezte meg sajnálkozva.

Igen, a Hukkle szemlélete főszerepet játszott abban, hogy Pálfit választottam társdíjasomnak. A révedező, mégis derűs, a teremtményeket szégyentelenül kukkoló, kicsit bizonytalan, önirónikus, távolságtartó tekintet.
Mindenben elmerülni, mégis mintha ott se járnál. Nehogy meg lehessen kérdezni, hogy miért van ez meg az így meg úgy.

A Hukkle-kamera ugyanakkor nagyon személyes. Úgy határoz például, hogy az expozíció legyen egy kígyó. A természetfilmek kíváncsiságával nézelődik, csakhogy vizsgálata körébe bevonja az ember nevű élőlényt is. A közeledő aratógép zajától a búzatáblában bénultan álló rókafi, a tempózó, kisvártatva bekapott béka, a moszatoktól sűrű víz, amelyben úszik, a harcsa, aki bekapja, a horog, a csali, amit a harcsa kap be, a bot, amit az orvhorgász tart, maga a harcsapörköltet bekanalazó rapsic, a zsákmányt étellé alakító felesége, aki nem mérgezi meg a férjét, mert az még képes halat fogni és rágni. Ízelítő a szereposztásból. Füvek, fák, méregfiolák, férfiak, nők, biciklikerekek, kandisznó herék, gépszíjak, varrótű, vadászrepülő.

A rendező beköltözik az élet morfémáiba. Magát az életet kívánja működés közben tetten érni, ám nem azért, hogy megtudja titkát. Nincs titok. Hacsak a halál nem az. De vízihullának lenni is a dolgok rendje, ha nem is öröm. Megmérgezni az életképtelen férjünket ugyanabból a knowhow-ból fakad, mint kifüstölni a kaptárból a méheket, és elvenni tőlük a mézet. Az élővilág anyagcsere. Egymást esszük, egymásba bújunk, egymásból bújunk ki.  Nincs magasztosabb cél a működésnél. Ha ezt megfelelő módon szemügyre vesszük, nem is keresünk mást. Nem árt hozzá egy kis Pálfi, egy kis Pohárnok Gergely stb.

Az ember ebben a filmben a tápláléklánc csúcsa, egy falunak nevezett működési keretben. Az emberi beszéd ugyanolyan zaj, mint a tyúkok kotyogása, a disznó röfögése. A háza előtt a padon ülve a tejbegyűjtőt váró bácsi csuklása a vegetáció ritmusa. Betölti a völgyet, a helyszínt. Életzaj. Bizakodó, vészt jósló. Ártatlan és természeténél fogva mindenkire veszélyes.

Pálfi a következő nagyjátékfilmjében (Parti Nagy Lajos novelláit fölhasználva) heves akcióba lendül, ráront a tárgyára. A Taxidermia brutális undorral elmesélt história a múltunkról, mely mócsingként belecsüng a jelenbe. A második világháborús katonatiszt disznóbelsőség-asszonyát megtermékenyítő csicskás újszülött fiáról ügyesen lecsípik a malacfarkat, élete mégis a vályúk körül telik el, sikertörténete mázsákban mérhető. Az ő utódjának anyja a valamiért szocializmusnak nevezett, nagy evő- és hízóverseny elől nyugatra szökik. Enni és hízni. A szintézis (mint következő nemzedék): a soványság. Valamint az önpreparáció. A film végén a csupa fehérruhás résztvevőkkel tartott tudományos kongresszus ráébreszti a nézőt, hogy Pálfi nem keveredett, mondjuk így, a korpa közé. Steril, elegáns, higgadt vég.

Hova tovább?, kérdeztem magamban szerény kis mozinézőként.

A meglepetés nem maradt el. Pálfi azt találta ki, hogy most terepszínű lesz. Harmadik nagyjátékfilmje, a Nem vagyok a barátod, látszólag egy tévéfilmsorozat epizódja. Különböző nevű és jellemű hősök és hősnők különféle kapcsolatba kerülnek egymással, úgymint, szerelem, partneri viszony, házasság, házasságtörés, általában a hűtlenség, gyűlölet, kiszolgáltatottság, hazudozás, autóban való zenehallgatás, szexuális aktusnak nevezett tevékenység, egymás előli rejtőzködés, stratégiai alapokon nyugvó titkolózás. A történet kibontakozása abból áll, hogy mind jobban kiderül: a kör zárt. Nem csak ugyanazok a szereplők vonulnak át egymáson keresztül-kasul, hanem a hősök önmagukban is a nemlétezésig zártak. Például egyikük autó által elgázolt csavargónőként tűnik föl, majd több kacskaringó után az otthonába jutva, azt látjuk, hogy a villa hatalmas, pazar, sok szobával, tekintélyes úszómedencével, de semmi jel nem mutat arra, hogy bárki lakna még ott. Az se biztos, hogy a hősnő otthona-e, vagy csak egy hely, ahova éppúgy bejáratos, mint a kerekek alá. Amikor, úgymond, vége a filmnek, a következő epizódot próbáljuk elképzelni. Egyáltalán, mi folytatható még itt? Ugyanakkor szinte minden függőben marad. Ráadásul a Nem vagyok a barátod-hoz Pálfi előtanulmányként dokumentumfilmet készített, óvódásokkal. Mintha ez a két munka együtt arra a kérdésre akarna felelni, amit anyukám szokott föltenni: „Hogyan lesz abból a sok aranyos gyerekből annyi undok felnőtt?” Hát, úgy, mondja Pálfi, hogy az a sok gyerek se annyira „aranyos”. Vagy nem ezt mondja, hanem épp ellenkezőleg, az emberi természet tanulmányozójaként a felnőtt világot mutatja ugyanolyan ártatlannak, infantilisnek, lényegében gyerekjátéknak, mint az óvodásokét.

Megnyugtató, ugye?

Legyen ez a társdíj ösztönzés a további „alkalmazkodási” folyamathoz!


Csaplár Vilmos

sidebar-dij