Grecsó Krisztian laudálása

AZ ALÁSZÁLLÓ

 

Néhány esztendővel ezelőtt egy békéscsabai irodalmi eseményt követően az akkor ott élő és tevékenykedő Grecsó Krisztián szombat esti és éjszakai ciceronénk lett. Hivatásos idegenvezetőket megszégyenítő alapossággal, színességgel beszélt a látnivalókról, múltról és jelenről. Megfordultunk olyan helyeken is, ahol stampedlik, poharak, korsók koppantak a pult bádogjához, de utunk legfőbb célpontként egy néptáncos esemény díszes termébe hívogatott. Grecsónak – nemhiába kötődik a tánchoz ő maga (a Tánciskola írója) és családjának több tagja – még a szeme villanása, ujja dobolása is ropta, akkor is, amikor nem történt semmi, csak népi hangszerek dallamfoszlányai lengedeztek a levegőben, és a fiatalokkal teli szála várakozó duruzsolása erősödött mind forróbbá. Már nem ifjú, és táncolni – különösen néptáncolni – nem tudó ember számára e zsongás, majd az egyik oszlop mellől szemlélt műsorforgatag éjszakai kaland volt, a felszabadult mozgás, sistergő hangulat, száznegyvenes pulzus unikuma. Hiába igyekeztem – egykori néprajzosként – olyan ábrázatot vágni, mintha legalább a dobajló lépések táncírásával előhívtam volna magamban búcsúk, lakodalmak, fonók régmúltját és – mintegy megfelezve életkoromat – a táncház-mozgalom tegnapelőttjét. Bár a terembe, emlékeim szerint, nem lefelé vezettek lépcsők, úgy éreztem magam, mint aki egy megbabonázó, noha idegen örvény szívóhatásának engedve a felszín valósága alatti, elevenebb és parancsolóbb habzásba, indázásba sodródott. Alászálltam, fricskáztam meg suta, szögletesen viselkedő önmagamat. Odahaza félmosolyos önkritikával máig úgy emlékezünk erre az egyébként szép estére: „amikor Grecsóval alászálltunk”.

Az évek során azonban kiderült, a Mellettem elférsz olvastán pedig bizonyossá vált számomra: Grecsó regényíróként alászálló alkat. Főhőseit saját létük, emlékezetük, múló jövőjük alvilágába lépteti be és készteti vándorútra. A most az AEGON-díjat elnyert, a Magvető által kiadott regény főalakja nem dantei nagyság ugyan, de az emberélet útjának felén a családi árnyékbirodalomba tett visszatéréseihez Vergiliust kap: önmaga személyében olyan kalauzt, amilyet megérdemel. A hellyel-közzel családregénynek nevezhető alkotás, az idő- és erkölcsszembesítő mozaik-epika a viharsarki família, erősen rétegezett és némely egyedeiben épp csak polgárosuló paraszti közösség felbúvárolt múltjából és mérlegelt jelenéből igyekszik tanulságokat levonni a történetmondó számára. Miként sajátították el a létet a felmenők, oldalágiak, mostanáig talán nem is sejtett külső „rokonok”, illetve miként sajátította ki őket a történelemmel összeégő, sorsnak mondott lét: ezt rögzítve és vizsgálva lett a Mellettem elférsz a mai magyar próza egyik jelentékeny könyvévé.

Grecsó Krisztián kötetei élén kedveli a mottókat. Az Isten hozott (2005) Móricz- és Krúdy-mottója az emlékezettel és az idővel vetett számot, s mert a két citátum szomszédságba került, egymással is. A szerző az elöljáró sorokkal két irodalmi hagyományt együttesen vállalt fel, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula (mondhatjuk-e: egymásnak „földijei”, de külön alkotói utak végiggyalogolói?) nevével vájva sajátos medret „A Klein-napló”-nak. Díjazott művét is két idő/emlékezet-mottó nyitja, mindkettő Kassák tollából. Kassák Lajos egyik mondattöredéke éppen úgy vitázik a másikkal, ahogy a regénybeli én (Én: őt illeti az elbeszélés legelső szava) vitázik önmagával és a marginalitásból különféle centrumok felé megnyíló családi mikrovilágával. Vajon nem gyarapíthatnánk-e a lehetséges mottókat József Attila A Dunánál című költeményének el nem nyűhető „ők én vagyok már” fordulatával, rögtön latolgatva: valóban folytatódó-folytató viszonyban lehet egymással a nyelvtanilag legtávolabbi két személyes névmás, az ők és az én? Kell-e, kedvező-e, lehetséges-e, befolyásolható-e a vérségi kötelék (és a nevelődési kötődés) mint folytat(ód)ás? Az író emelkedés-, hanyatlás- vagy kitörés-történet helyett változások történetét komponálja, tényekből, dokumentumokból és fikcióból ötvözve.

Az igényes, noha nem tökéletesen kivitelezett regénytechnikával, olvasóbarát történetszövéssel strukturált Grecsó-könyv erre az én–ők kettősségre is rákérdez. Alászállva kérdez rá. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” – tolul fel még egy verssor-pár. Radnóti Miklós a magassággal és a halhatatlan névvel poetizálta, literarizálta a hazahűség, hazatudat, hazaismeret szellemi-lelki kultúráját. Grecsó Krisztián hőse aknákból, tárnákból, alagutakból, árkokból igyekszik tájékozódni, hétköznapi halottak és halandók mindeddig rejtett életeseményei felé bontva a falat. Felfelé ásva. A végvidék, a végvár – Szegvár –, a Viharsarok, az országszél, a telep az elbeszélő Budapestje, a főváros felől nézve „lent” van, s az előkerülő családi iratok, fotók töredezettsége, elpiszkolódottsága szintén így értelmezhetné azt, ami az alászálló mesélőtől távol került. De nem magas és mély találkozik-e a vérbeli író líraian telített, dús metaforikájú szövegében? A régi könyveket, fényképeket, a keretéből kitört, elfeketedett Krisztus az Olajfák hegyén pingálmányt – örökségét – nézegetve így gondolkodik: „Ha nagyon akartam volna, ha megpróbálok emlékezni, eszembe jut, hogy a korom és mocsok alatt valahol ott van a Gecsemáni-kert, melyben olyan nyárfák nőnek, mint a telepi úton”.

A telep mint gyűjtőfogalom, életmező sorakoztatja fel azokat a kontúrosan és nagy nyelvi erudícióval, szívvel és epével rajzolt szereplőket, akik közül nagyjából a regény első felében az apai, a másodikban az anyai ág érintettjei elevenednek meg. A telep valósabban, megragadóbban él, mint a fiatal középkorú, Budapesten igazi talajt fogva még meg nem telepedett férfi. A hivatalnok, a próbálkozó író, aki egy elveszített és egy el nem nyert nő között magányosságra, futó kaland kurvaromantikájára hagyatkozva az „Én a testemmel szerződést kötöttem” kezdő mondatát kommentálja mindegyre, lelki szemei és valóságos pillantása előtt olyan személyeket lát vonulni, akik elemibb testek és szervesebb lelkek, holott a „kötés” szót ilyen értelemben talán nem is ismerték, ismerik. Igaz, általában öntudatlan szerződéseiket, szövetségeiket rosszkor, felibe, halogatva, betartatlanul kötötték meg, mitológiátlan mitológiában, melyben Arész, Erósz, Pszükhé ugyan regnált, de nem segített, magáról hírt nem adott (pedig a könyvbeli család elszlávosodott neve, értesülünk, görögöt, kis görögöt jelent). Grecsó újszerűen nyílt, analitikus test- és testiség-ábrázolásai a lélek erotikájának ziláltságából fakadnak.

A közvetlenül is értelmezett Mellettem elférsz, a megszólító regénycím utal arra, hogy az alkatába, képességeibe kódolt lehetőségeknél gyarlóbban teljesítő főalak oldalán (ez is szóba kerül) van még hely. Ennek az üres helynek a regénye a díjazott mű. Áttételesen a telep, a hajdani kishaza őstája és hanyatlóban levő vagy már el is tűnt populációja nyújt reményt arra, hogy valaki, aki nem tartozik bele ebbe az ős-közösségbe, s mégis rész az egészből, társa lehet az árnyak sokaságától körülvett magányosnak. Együtt indulnak-e, s felfelé indulnak-e tovább, nem e könyv dolga volt kimondani.


Tarján Tamás

sidebar-dij