Barnás Ferenc laudálása

EGY HIVATALOS MENEKÜLŐ
Barnás Ferenc Aegon-díja elé

 

„Válltáska, papír, cigaretta. Ezek nélkül élő ember nem láthatta azt a különös figurát, aki 1982-ben feltűnt a Debreceni Egyetem Bölcsészkarán. Gondoltuk, jegyzetel, de aztán kiderült, nagyobb a baj: dolgozik, voltaképpen egyfolytában, ám e dolgozás tárgyát sosem fedte fel. Jópár évvel idősebb volt nálunk, s magáról csak keveseknek árult el valamit – mindez tovább árnyalta azt a furcsa viszonyt a világhoz, mely a bezárkózó különállás és az elemi kíváncsiság elegyéből állt össze egyfajta azonnal érzékelhető szuverenitássá. Mintha egy burok vette volna körül – volt egy megközelíthetetlen része, amihez senkit nem engedett közel. Röpke tizenöt évig gyűltek a cetlik, míg a munka titokzatos tárgya Az élősködő című regény formájában testet öltött. Nem kapkodta el.” Nem azért idézem itt az elején a Litera márciusi nagyinterjújának felvezető sorait, hogy e rangos elismerés szempontjából teljességgel indifferens személyes emlékeimmel traktáljam Önöket, hanem mert a helyzet a megjelent könyvek tükrében (Az élősködő, 1997; Bagatell, 2000; A kilencedik, 2006) sok szempontból ma is ugyanaz. Az Aegon-díjhoz vezető út legelső bátortalan lépései óta ugyanaz a talányos, zárkózott, elvarázsolt figura rója kitartóan a köröket a pesti flaszteren, s közben szünet nélkül dolgozik: fejben mindent feljegyez. Fáradhatatlansága arra vall, hogy azóta sincs megoldva megnyugató módon semmi – a kérdések zöme ma is aktuális, minden jel szerint.

Van azért egy aprócska különbség. Ez a megoldatlanság időközben saját nyelvet és formát öltve a kortárs magyar irodalom egyik karakteres, összetéveszthetetlen írói világát teremtette meg.

Barnás Ferenc személyében ma egy brancsokon és táborokon kívülmaradt, az irodalmi élettől tartózkodó, a nyájszellemtől mentes, sikereit kizárólag önmagának köszönhető, független és üdítően szabad írót díjazunk. Igazi self made man, akinek nem köti meg a kezét semminemű konvenció, minta, külső elvárás, igazodni akarás. Helyenként hallható egy kis Thomas Bernhard, Hajnóczy, Nádas és Krasznahorkai -- soha rosszabb társaságot -- a mondatok ritmusában, ám a negyedik könyv, az immár Aegon-díjas Másik halál már végképp kiforrott, teljesen eredeti attitüdöt, hangot, egyéni látásmódot hoz a mai prózánk folyamába. Olyan regénypoétikát, melyben a pszichés összeomlás elleni küzdelem, a belső állapotváltozások mechanizmusa – mint meghatározó tematika – felülírja ugyan a hagyományos történetmesélés ambícióját, kidolgozottsága, önreflexív szemléletmódja mégis kívül tartja ezt a művet a magyar próza önsajnálattal teli, pszichologizáló szólamán.

Evvel együtt kétségtelen, hogy bár a Másik halál roppant láttató erővel, többnyire konkrétan beazonosítható módon, emlékezetes mellékszereplők egész sorát megmozgatva felkeni a regénytér vásznára az ábrázolt világ külső, döntően terézvárosi helyszíneit, a rendszerváltás éveinek hangulatát, egyes eseményeit, a külső rögzítés, a pontos megfigyelés mindenekelőtt a széthullás, a démonok előli menekülés eszköze. Teremtsen mégoly eleven hősöket a főalak írói ambícióit anyagilag is támogató, később öngyilkosságba menekülő német pincértől a Grófnőig, s a pesti bérház lakóitól múzeumi kollegákig, a tekintet Barnásnál döntően belülre fókuszál: „egy idő után – írja – azt figyeltem meg magamon, hogy valami elkezdi élni a saját életét az én saját életemben.” És innentől végképp nincs mese: miközben a külső cselekmények szintjén sok esetben azt sem lehet tudni, mi is történt valójában, azt meg végképp nem, hogy mikor és hogyan, a belső állapot mechanizmusának, a rögeszmék, mániák, kényszerek és szorongások természetének feltérképezése egyre mélyebb rétegekbe jut. Olyan magával ragadó erővel, hogy ha egy mondatban kéne megneveznem a mű legnagyobb erényét és történeti hozadékát, akkor azt mondanám, hogy Barnás hiteles nézőpontot és főképpen -- a mai prózánkban egyedülálló -- nyelvet talál itt ahhoz, hogy a mindannyiunk élete alatt ott lapuló másik élet legautentikusabb hírhozója, krónikása legyen.

Nem mondhatnám, hogy túl vidám, amit ott lát, s amit látunk általa: az olvasó nem ezen a könyvön fogja betegre röhögni magát. A regény világában minden és mindenki a téboly határán egyensúlyozik, zaklatott, de legalábbis súlyosan nyomott -- a negyvenes-ötvenes éveiben járó, tanárként, utcazenészként, képtári teremőrként színre lépő főhős fragmentált története mégsem lesz nyomasztó egyáltalán. Talán mert nincs túlhúzva a dráma, s mert a szerző arányos szerkezetbe fogja az elterelés céljából kifelé fordított figyelem tapasztalati tényeit és a lélek elfojthatatlan, baljós üzeneteit. Nincs feloldás, vigasz, happy and; az író nem adja olcsón, nem nyújt segítő kezet, ám a regény végső formájában mégsem a reménytelenség apoteózisa, hanem a szembenézés méltóságában, az el nem fordult tekintet éthoszában testet öltő tántoríthatatlan önvizsgálat nagyszabású, emlékezetes irodalmi megvalósulása lesz.

Az pedig, az önvizsgálat nagyon is ránk fér per pillanat, egyénileg éppúgy, mint össztársadalmilag: az egzisztenciális, morális, szellemi és lelki széthullás állandósult közege, az összeomlás előérzete Barnás Ferenc regényét különösképp aktuálissá teszi. „Nem, nem lett könnyebb, éppen csak határozottabbá váltak körülöttem bizonyos részletek” – írja összegzésképp, mégis épp ezek a részletek adnak kapaszkodót a permanens örvényben ahhoz, hogy a bennünk lakozó másik kontrollálható legyen. Mindehhez a vérprofi eszköztár, a megtalált, minden elemében uralt saját nyelv elengedhetetlen kritérium. Mint ahogy az is, hogy az életrajzi elemekre támaszkodó író képes legyen regénybeli önmagától eltartani önmagát. 
„Nem, én nem vagyok író, én az írást csak mint eszközt használom” – mondatja a Grófnőnek egy helyen a narrátorral Barnás. Rossz hírem van, Ferenc: de, ettől a könyvtől végképp, e helyről üzenem. A mai naptól teljességgel alaptalan minden mentegetőzés. Nem lehet megúszni, az A-ligában játszol, mostantól élesbe’ megy.

Megnyugtató, örömteli, jó hír viszont, hogy a csaknem egyetlenként megmaradt, ám mindenképp a legrangosabbnak számító magánalapítású, független szakmai díj az idén is jó kezekbe került. Egy olyan regény elismeréseként, mely habkönnyű szórakozás helyett felkavaró élményt, minőségi irodalmat kínál. Élni segít.


Keresztury Tibor

sidebar-dij