Kun Árpád laudálása

LAUDÁCIÓ KUN ÁRPÁD: BOLDOG ÉSZAK CÍMŰ REGÉNYÉRŐL

A regény szerzője és címe már elhangzott, de rögtön ki is kell egészítenem az alcímmel, amely ismét egy nevet is tartalmaz: Aimé Billion mesél. Ugyanis a főhős egyúttal a történet legfőbb forrása is, legalábbis az író által a három részes regény végére illesztett epilógusa szerint: vagyis az apai részről francia és vietnámi, anyai részről pedig benini – e nyugat-afrikai ország régebbi és talán jobban ismert neve: Dahomey – származású öles termetű fiatalember Aimé Billion a Norvégiában élő magyar író munkatársa majd barátja lett, aki ráadásul nagylelkűen s egyúttal kíváncsian fel is ajánlotta élete meséjét a regény alapanyagául. Az előbb benininek neveztem, de ez természetesen sokkal bonyolultabb, hiszen Beninben rengeteg nyelvet beszélnek: az önmagát alapjában franciának tartó fiatalember hajdan alkormányzó, később varázsló nagyapjától illetve anyjától a jorubát sajátította el, így van egy európai apanyelve és egy afrikai anyanyelve, ám ezen nagypapa felesége kitett talált gyermek volt, akit egy mesés törzs, a bnokimók népe nevelt fel. A bnokimók vagy ötszáz éve menekültek a sivatagba a szavannaövezetből északra egy kisded oázisba, és igencsak különböztek minden más néptől. Ugyanis kizárólag a békés megoldásokat részesítették előnyben, végtelen tárgyalásokkal igyekeztek a törzs külső és belső békéjét megőrizni, kultuszuk egy sajátos természettudományosnak és egyúttal filozofikusnak is nevezhető bolygó- és csillaghit volt, és különleges szerek segítségével végtelen utazásokra voltak képesek az űrben, ahol megismerték a polipszerű galaktika minden zegzugát és saját őseik vagy más halottak szellemeivel is társaloghattak. Aztán persze lesújtott rájuk a végzet: először egy csaló arab tette őket tönkre és fosztotta ki a szerencsétleneket, ő gyilkoltatta meg Aimé nagyanyját is, aki csak később fejlődött a túlvilágon olyan szellemmé, aki visszajárhatott és megvigasztalhatta az özveggyé vált nagypapát, azután pedig az európaiak csaptak le a boldogtalan törzsre, mert kőolajat véltek találni földjükön; halomra gyilkolták őket, s talán Csádban tengődik közülük még valaki. Aimé a regény hőse nem csupán genetikailag örökölte e békés paradicsomi ősnép tulajdonságait, hanem nagyapja tanításai révén is, tehát tulajdonképpen kiképzett fehér, azaz jóindulatú varázslóként jelenhetett meg Norvégiában. 

Természetesen megpróbáltam utána nézni ennek a csodás ősnépnek, azonban bnokimó néven népet vagy nyelvet nem találtam; megtudhattam viszont, hogy a rejtjelezésben és a kódfejtésben az úgynevezett Caesar-sifr héber etimológiájú szakszava, és egy olyan számkombinációt jelöl, amelynek segítségével e különleges kódot föl lehet építeni, illetve meg lehet fejteni.

Hogyan kerül az ifjú, önmagát mindvégig európainak tartó és egy gyarmati iskolában Racine nyelvén és kultúráján nevelkedett ifjú segédápoló Norvégiába? Norvég evangélikus misszionáriusokkal dolgozott a benini fővárosban, akiknek jámborságában és hitében felismerte nagyapja speciálisan humanista vudu-felfogásának keresztény pandanját. Tehát amikor végre megérkezik Franciaországba, ahol egy ravasz bank nemrég elhunyt édesapja adósságára hivatkozva ki akarja fosztani, vesz egy norvég nyelvtant és elindul Oslóba. A könyv címlapján egy különös figura látható: egy negroid arcvonású igen magas figura, aki valamifajta küzdő harcosok és sárkányok között áll középen. A regény szerint ez egy valóban létező kora-középkori viking szentély egy részlete: egy Észak-Amerikából visszatérő hajó viking legénysége küzdött meg egy hatalmas tengeri sárkánnyal, és ennek csontvázából, amelyet a királynak ajánlottak fel, építettek egy hatalmas templomot, amely a korai norvég kereszténység egyik legnevezetesebb műemléke. A kapun egy fadombormű ábrázolja a viking tengerészek és a sárkány küzdelmét, és ott látható ez a magas alak, aki az évszázadok során a sok-sok kopástól és védőfestéktől lassan negroiddá változott. Az ifjú Billion egyik első munkahelye éppen ennek a templomnak a segédgondnoki állása, s munkaköri kötelességei közé tartozik természetesen e páratlan építészeti emlék tűzvédelme is. Sikerül is különleges segítő szellemei segítségével kikerülni annak az őrült rasszista merénylőnek a golyóját, aki gyűlöli a kereszténységet, s ezért fel akarja gyújtani a templomot, mert úgy érzi, hogy az igazi boldogság a pogány barbársághoz való visszatérésben rejlik. A tűzoltó készülékkel sikerül úgy leütnie az őrültet, hogy most már mindenki biztos benne, hogy a templomkapu rejtelmes figurája elevenedett meg és kelt életre templomvédőként a messziről jött afrikai fiatalemberben.

Ezt az első megdicsőülést követi egy másik még sokkal felségesebb. Aimé akkor már jó ideje a helyi öregek otthonában dolgozik ápolóként, és nem csupán a végtelenül gyanakvó és önmagukba zárt, nagyon maguknak való, hagyományos birkatenyésztői vidékiességükbe belesavanyodott öregeket tudja önfeláldozó odafigyelésével és szerető gondoskodásával közel hozni magához, hanem megtalálja az egész eddigi életében leginkább hiányzó tényezőt, a női gyengédséget és az igazi szerelmet. Egy igen ritka betegség miatt mozgássérültként és rendkívül alacsonyként felnőtt leányzóba szeret bele, akit pedig sikerrel megoperálnak, Aimé pedig feleségül veszi. Ő a regény egyetlen norvég szereplője, aki művelt, hiszen rengeteg klasszikust olvasott norvégül és angolul, és nem csupán újságot és állattenyésztési szakkönyveket, mint egész környezete. Gréte, a szeretett nő nagyapja tanító volt, és unokája megőrizte a hajdani hatalmas termetű öregember nemzeti díszruháját. Ráadja a fiúra, akire pompásan illik, és ezért egyenrangú norvégként vonulhat fel a többi falusival az ország tavaszi nemzeti ünnepén.

Jókai 1848 elején egy-két héttel a forradalom előtt írt egy rejtelmes novellát, amelynek címe Az üstökös útja. Egy kárhozott, azaz örök szenvedésre és bűnhődésre ítélt lélek a beszélő, aki be van börtönözve hozzá hasonló kárhozottakkal együtt egy olyan üstökösre, amely háromszáz évenként közelíti meg a földet. Tehát – mondhatjuk – Kun Árpád terminológiájával – , hogy egy örökös bnokimóról van szó, aki örökre kénytelen tanulmányozni a csillagrendszereket és a lelkeket. Szegény háromszáz évenként elrepül Magyarország fölött, amely hajdan hazája volt (mikor: azt nem tudni, talán egykor még a világ teremtése körül) és mindig csak szörnyű dolgokat lát: előbb dinoszauruszokat, aztán őserdőt, vulkánokat, mocsarat, majd Attilát, az Isten ostorát, aztán magyarokat, akik rögtön azzal kezdik, hogy egymásnak esnek, majd tatárokat, akik elpusztítják őket; persze azután jönnek a törökök, végül a teljes pusztulás és kulturális csőd, ahol a pusztaszeri hajdani ősgyűlés helyén csak pusztai betyárok és elvadult helyi basák dagonyáznak. Végre azután felvirul. Igaz, hogy ez csak azután következik be, mikor már az utolsó magyar is kihalt, vagy állatkertbe zárják és ott mutogatják. Sajátos jókais humorú Ember tragédiája, a beszélő-főszereplő, a kárhozott lélek a végén szerencsére fölébred és reméli, hogy még talán van valami remény. (Később el is látta egy lábjegyzettel, hogy lám csak volt, hiszen nemsokára bekövetkezett március tizenötödike....).

Kun Árpád regénye szintén egyfajta Ember tragédiája: egy olyan üzenet hordozója, amely szerint ami az emberben legértékesebb, az elpusztíthatatlan és a legnehezebb körülmények között is újjá születhetik. És persze ne higgyük azt, hogy ez csak úgynevezett egzotikus hősökkel eshet meg, hiszen nem csupán magyar író műve, hanem olyan íróé, aki így fejezi be ezt a regényét, feleségéről és négy gyermekéről szólván az epilógus legutolsó mondatában: „Őket még 'belerángatom' a következő regényembe, ami már arról fog szólni, hogy mi hogyan kerültünk ide Magyarországról".

Szörényi László
Budapest, 2014. május 7.

 

sidebar-dij