Skip to main content

Kulcsár Szabó Ernő

A GRAMMATIKA ÉS A TERMÉSZET KÖZÖTT

Laudáció Oravecz Imre Aegon-díja alkalmából


Az archívum örökké, a priori önmaga ellen dolgozik.

(Jacques Derrida)

Talán a kortárs költészet legújabb nagy elégtétele, hogy a bíráló bizottság százegynéhány pályamű közül olyan könyvnek ítélhette a kitüntető díjat, amelynek nagyobb a jelentősége annál, mint hogy az év legjelentősebb irodalmi műalkotásának bizonyult. Oravecz Imre Távozó fa című verseskötete ugyanis mind a nyelvművészeti megalkotottság, mind a tematikai jelentőség, mind pedig az innovatív eredetiség szempontjából olyan eseménye az újabb magyar lírának, amely alighanem költészettörténeti jelentőségűnek bizonyul majd. Ez pedig igen ritka pillanata bármely irodalmi jelennek.

Ez a jelentőség ezúttal nem abban van – mint ahogy azt Oraveczről szólván gyakran hangoztatják –, hogy olyan többszázados életformának végezte el a legapróbb részeletekbe menő megörökítését, amely nemcsak a maga tárgyi valóságában tűnt el, de maga alá temette egykori kultúraalkotó erejét is. Mert az igaz, hogy az irodalmi Szajla úgy lett, hogy a szó szoros értelmében teljesebben van meg, mint – Tardtól Kiskunhalmon át Rácegrespusztáig – a szociografikus falukutatás emlékezetes terei. De a Távozó fa ennél poétikaiag sokkal messzebb hatót, egyetemlegesebbet és emlékezetesebbet visz végbe. Mert miközben a számszerűsítéstől a közvetlen környezet aggályos pontosságú lejegyzéséig mindent rögzíteni képes, a „szociográfiai” Szajla (Halászóember. Szajla [1998]) összetéveszthetetlenségét itt olyanként méri föl, mint amelynek nemcsak a múltja tűnt el, de időközben odaveszett minden egyedisége is:

ugyanolyan itt minden, mint másfelé,
továbbra is dudva, bozót, szemét borítja a földet,
és csak arra használják,
hogy járjanak rajta
                            (Action gratuite)

Ilyen összefüggések közé szövődik azután a kötet arctalanító beszédének önreflexiója is. Az összegzést, az archiválást ugyanis – mint Derrida írja – mindig „a veszteségtől és a pusztulástól való félelem” motiválja. S itt még csak nem is az az okvetlenül szembeötlő, hogy a Távozó fa olyan exkluzív poétikai térben áll, amelynek klasszikus hagyománya a visszatekintő létösszegzés és a vanitas Kölcseytől Aranyon és Babitson át József Attiláig ível. Így tekintve már azzal maga mögött hagyja az önkiüresítő nyelvjátékoknak azt a terepét, amelyet ma irodalmi ambíciókkal verselők hada tart megszállva. És másféleképpen helyezkedik el ez a lírai beszéd abban a térben is, amelyet legjelentősebb mintája, az „egy élet tájait” bejáró Tücsökzene (1947) nyitott meg a magyar költészetben.

A Távozó fa olyan beszédhelyzetben veti fel a semmiből semmibe tartó élet rezignált kérdéseit, amelyet két uralhatatlan, kézrekeríthetetlen absztrakció: a grammatika és a természet végtelen közömbössége határol. És már nem is azzal a nyelvkritikai igénnyel, amely Oravecz pályájának első felét jellemezte – de nem is annak illúziójával, hogy e végső számvetés válaszokat nyerhetne a humán egyediség mibenlétének kérdésére. Nem vezérli ezt a könyvet annak „balga hite”, „hogy van valami a világban, / mi rám vár, / mit nem nélkülözhetek, / mi kizárólag az enyém, / mi betölt, / csak meg kell találni.” Ehelyett olyan megfigyelés pásztázza aprólékosan a környező világot – s figyeli magát a megfigyelőt is –, amelynek végletes személytelensége az érzékek munkájával és teljesítményével helyettesíti az önmegértés elvi lehetetlenségét. A másik nagy, szintén 1947-es minta, Günter Eich Inventur c. versével ellentétben* a lírai énhez még a névmások grammatikája sem hozza közel a tárgyakat. Minthogy az érzékek képtelenek az értelmezésre, a kötet olyan aprólékos lejegyzésű archívumává lesz a mindenfajta hierarchiától megfosztott érzékleti adatoknak, amely – e poétika Tandori-féle változatával az oldalán – párját ritkítja a magyar költészetben. Az érzékelés munkájának e rendkívüli koncentrációja lényegében tartalom nélküli, materiális adatok (alakzat, szín, fény, homály stb.) úgyszólván index-szerű tömegét gyűjti össze. Ennyiben éppen hogy nem osztja a posztmodern emlékezetnek azokat a mintáit, amelyek, csupán ironizálják, de nem számolják föl a rajongva torzító emlékezet klasszikus-romantikus örökségét. Azt például, ahogy az Italienische Reise Goethéje „csodált meg minden utcasarki macskaszart”, mindössze csupán mert római (Brinkmann: Rom, Blicke 1979).

A gyűjtésnek azonban itt éppen az a sajátja, hogy obszessziójából mindenütt hiányzik annak érdekeltsége, hogy a lejegyzés egyáltalán kísérletet tegyen az így megjelenő nyomok közelsége, illetve ama távolság áthidalására, amely e nyomokat hátrahagyta. Annak igénye tüntet itt a maga feltűnő távollétével, hogy tartalmat rendeljen az egybegyűjtött adatokhoz. Így azután az aprólékosan artikulált archívum maga válik saját médiumává. Önmagát dolgozza ki és alkotja meg, anélkül, hogy tartalmakról tudna beszámolni. Ilyen módon poétikailag azt sem teszi lehetővé, hogy a szöveget a befogadás bármely értelemben is elkülönítse annak szubjektumától.

Anyám fiatalasszonykori boldog-szép arca,
melyet összeszabdal a csalódás,
játék Miki barátommal a szérűjükön,
a nova szőlő íze Dregolyban,
a csirkegomba illata Darnóban,
a homok selyme a Tarnában,
félelmem apámtól,
világgá menéseim Dolyinába,
tüdővérzésem újtelepi házunk konyháján,
kirándulás az irodalomba,
a német nyelv, az angol nyelv,
hűtlen szerelmek,
otthon Kaliforniában,
a narancsvirág illata a Santa Clara völgyében,
táborozások a Colorado-sivatagban,
házépítés ötvenkilenc évesen Szajlán,
a családi élet álmának kergetése,
osztályom elsiratása,
nagyfiam vallomása kicsi korában: I love you daddy,
még egy fiú az utolsó évekre,
üldögélés a teraszon,
az alkonyi ég tanulmányozása,
beszélgetés hű társaimmal, a kutyákkal:
ennyi volt az élet.
                                     (Összegzés)

A grammatikának ez a végletes személyhez rendelhetetlensége így azután nem egyszerűen a beszéd(stílusnak az) egyediségét kockáztatja, hanem egy-egy ponton az egyik legállandóbb lírai motívum, a mindig csak egyvalakihez tartozó magány cserélhetőségét és véletlenszerűségét is képes affirmálni:

Néha olyan,
mintha én nem lennék,
hanem valaki más,
egy nehézkes, űzött idegen,
ki a bőrömbe bújt.
                            (Öregség)

Ebben a hozzárendelhetetlenségben lelheti a magyarázatát az a részleges idegenkedés is, amely Oravecznek a magyar lírai romantika és klasszikus modernség dikcióján nevelkedett olvasói egy részénél megfigyelhető. Mert valóban, a magyar líra hagyományosan inkább annak a képi-metaforikus ékesszólásnak a költészete, amely a benjamini értelemben a mindennapok közelségét a legnagyobb távolság auratikájával képes ellátni. Hatalmas korszakküszöbnyi feszültség van például az „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” (Kosztolányi: Halotti Beszéd) köznapiságának auratizált képzete, illetve a „nyomok” olyan emlékezete között, amely a társiasság elemi formái közül Oravecznél még a leginkább „auratizálható” szerelmet is képes kizárni. A társat – így az egyik háromsoros –

Egész életemben kerestem,
és a fiaimban találtam meg.
Lehet, hogy egy nő, egy idegen nem is lehet
                            (Társ)

A valódi veszteségre azonban furcsa mód – és ebben van a kötet egyik legfőbb paradoxona – nem az eladdig mindenható érzékletek, hanem egy klasszikusan immateriális tényező, az álomi képzelet döbbenti rá a beszélőt. A legvégletesebbre ott alakul a dolgoknak ez a kapaszkodókat, élet-dokumentumokat és emléktöredékeket kereső „helyreállítása”, amikor váratlanul arra ébred rá, hogy mindaz, ahol a meglét nyomait kereste, voltaképp nem létezik. Eredendően nincs ott mögötte a múlt, sem mint támaszték, sem mint hordozó, sem mint magyarázat:

Álmomban visszavásároltam ófalui portánkat,
rögvest munkához láttam,
először pótoltam a végében a kerítést,
már a földbe ástam az oszlopokat,
és éppen a feszítődrótokat szögeltem fel,
mikor véletlenül hátranéztem,
és észrevettem,
hogy hiányzik a ház,
nincs a telek elülső felén,
ahol lennie kellene

(Hiányzó ház)

Hogy a magyar líra ebben az évtizedben olyan utakra tért, ahol eddig nem jártak, mindenekelőtt az valószínűsíti, hogy a hiánynak ezt a fajtáját így sem a Csak posta voltál Babitsa, sem a Hajnali részegség Kosztolányija, de még a Kész a leltár József Attilája sem tapasztalhatta meg. 2016-ban az Aegon-díj tehát bizonyosan nem jutott méltatlan kezekbe.


* Dies ist mein Notizbuch,
dies ist meine Zeltbahn,
dies ist mein Handtuch,
dies ist mein Zwirn