Skip to main content

Radnóti Sándor

A rítus
A Világló részletek laudációja

 

Nádas Péter könyve az őt megillető nagy kritikai figyelemben részesült. A miskolci Műút négy írása volt alighanem a legjelentősebb esemény. Az én véleményem is olvasható; nem akarom megismételni. Valami másra gondoltam. Arra, hogy röviden végigkövetem egy alak pályáját a könyvben, s hogy ebből megtanulunk valamit Nádas emberábrázolásáról. Emberábrázolást mondok és nem jellemábrázolást, mert úgy látszik, az egyik legfontosabb következtetésünk az lesz, hogy Nádas az embert nem megismételhetetlen egyediségében, egyéniségében, karakterében akarja megragadni, hanem azokban a mintákban, amelyeket nyelve, teste, tudata nagyrészt öntudatlanul követ. A megdöbbentő az, hogy ezzel az éntelenítő eljárással Nádas páratlanul emlékezetes figurákat teremt.

Idézzük föl ezek közül Nussbaum Cecília, a nagymama alakját. Az első kötet közepén egy harminc, majd nem sokkal később egy mintegy negyvenöt oldalas részben áll a középpontban. Figurája terjedő körökben bontakozik ki. Az első kör fő tevékenysége, hogy főz, hogy enni ad a férjének, hogy vasárnapi ebédet készít. S e mindennapi tevés-vevésben is megjelenik már az a motívum, amelyet Nádas rituálisnak nevez, s amelynek e néhány lapon ki kell derülnie, hogy mit is jelent. Mindenesetre nézzünk egy idézetet: „Petrezselymet ilyen értelmesen apróra vágni soha mástól nem láttam később sem. Mintha a petrezselyem olaját nyerné ki, a kinyert olajat tartaná egyben a késével és az ujjaival. Jó lenne tudni, hogy kitől vette át a módszert, s akkor tényleg az idők mélyére látnék, ezen a nyomon akár a földrajzi térben visszamehetnék leszármazásunk megannyi ismeretlen helyszínére, Podóliába, Galíciába, nem tudom, hová.”

Ám ez az értelmes tevékenység nem ad kielégülést, a nagymama tele van frusztrációval, s egy négy-öt éves gyermek – igaz, elég gonosz – kérdezősködése, nyelvelése, kötekedése olyannyira ki tudja hozni a sodrából, hogy a panasz, a vád, a siránkozás hisztérikus nagyrohamait, színházi előadásait váltja ki. „Nem tudhattam, hogy ezek a hangos rohamokban érkező rituális tirádák, a sok sipítozás, a sok fohász, a sok értelmetlen fogadkozás és a sok sirám nem játék, de nem is kell tőle tartani, mert sehová nem vezet, a lehető legkomolyabb formában sem jelent semmit, díszítés, cifrázat, komor hangkulissza, önértéke van, és az érzelmi alapszerkezetben nincs statikai funkciója. Retorikai sajátság, nyelvzenei átirat, variáció, így kell elfogadni, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Ősrégi érzelmi szertartások és sztenderdizált indulatkitörések lenyomatait, modulációit látom és hallom, ezeknek pedig kizárólag történeti, etnikai, etológiai jelentésük van. Nem személyes és nem családi, hanem éppenséggel kiűzi a személyesből a családit, mivel a törzsi még a személyes, még a családi karakteredet sem tűri el; a gettó konvencionális nyelve, szokásrendje, intonációja és gesztikája szól ki belőle.”

Nem szabad azt hinnünk, hogy Nussbaum Cecília személyében valamiféle hagyományos zárvánnyal találkozunk, mint amilyenek a hászidok vagy amishok. „A rituális reflexió és a reális érzékelés valahogy párhuzamosra volt kapcsolva benne.” Amit Nádas ritualizálásnak nevez, az a nagyon is meglévő és nagyon is érzékelt realitás eltúlzása, a realitás állandóan és szinte kényszeresen ismételt közhelyekkel, szófordulatokkal, nyelvi patronokkal való kifejezése. Nem minden rítus vezet öntudatlanul vissza Galíciába, a stetl-k világába, mint amilyen a napjában számtalanszor hiába szájára vett Isten neve, amelyet mindig a szájra ütés rítusa követ. Hanem felosztja a tudottat és jelenlévőt szegényre – és akkor niemandra, nimoléra, sóherra – vagy gazdagra, zsidóra és nem zsidóra, azaz „mocskos gójra” – vagy, ami még rosszabb, hitehagyott zsidóra –, a világra, amelyben él, és a világra, amely az ő igazi otthona, s amelyben a zsidóságnál talán még nagyobb szerepe van az Erzsébet királyné darázsderekából és legendás boldogtalanságából összeszőtt paradox boldogság-képnek.

Mindez válasz a világra, amely sokféle formában, de egyöntetűen nem fogadja el őt. Megvetik, mint primitív teremtést, mint niemandot, nimolét, sóhert, mint zsidót, azon belül, mint „pólisit”, mint egy tollas zsidó lányát. Nem értik, s ezért udvarias közönnyel viseltetnek iránta, mint a veje, nem szeretik, mint a lánya, aki emlékszik az irgalmatlan gyerekkori verésekre, nem létezőnek tekintik, mint a gazdag sógornője. S mivel e közhelyes tárgyak megvetésében ő maga is osztozik, ezért kell rendszeresen nagyjeleneteket kirobbantania, hogy elkerülje az önmegvetést, s megőrizze energiáit. Ezekben a rohamokban – még a kisunokával való perpatvarokban is – a te ti-vé változik; egy általános többes szám jelenti az egész ellenséges világot, amellyel szemben saját magának is többes számmá kell változnia. „Az énje – mondja Nádas – eleve egy rituálisan szabályozott többesben volt elhelyezve…”

Élő ember nemigen kerül bele ebbe az ént helyettesítő többesbe, amely szembeállítja az önzés világát – mindenki mást – és az önfeláldozás világát. Erzsébet királyné mellett másik „angyalként” ott van a halott lánya minden ízében meghamisított emlékezete, s ott van még – kevésbé személyiségként, mint korlátozó erőként – a férje, a nagyapa, aki nagyritkán, ha szükségesnek látja, kis mosollyal a szája szögletében egy-egy „Cili” megszólítással le tudja csendesíteni. A kisgyerek elhárítja magától azt a kíváncsiságot, amely kettejük bizalmas viszonyára vonatkozna, s ennek megfelelően az író is csak messziről utal arra, hogy egy egykori szexuális szenvedély őrizhetett meg valami egyensúlyt a két ember között.

Nussbaum Cecília, ahogyan előttünk áll, szánalmas szörnyeteg. Nyelve klisékből áll, tudata előítéletekből, nem utolsó sorban rasszista előítéletekből, teste, szaga viszolyogtató. A memoárírói és regényírói bölcsesség azonban követi az antik mondást, és semmi emberi nem idegen tőle. Egyrészt ott van a rítusok sejtelmének egyfajta apoteózisa: „A két szememmel láthattam, hogy mit jelent egy ember életében a ritualizált fájdalom. Mindazt, amin ötezer év sem segíthetett, mindazt, amire az idők végezetéig nem lesz gyógyír. Amire nincs bocsánat. Örökös emlékeztetés volt valami olyasmire, amire már nem emlékezünk.” Másrészt, ha másképp nem, kifordítva, újrahasznosítva minden életből lehet tanulni, s így állítja az író, hogy nemcsak főzni tanult meg a nagyanyjától, hanem a szavak mágiáját is az ő féktelen túlzásaiból értette meg, ahogy az ő hamis angyal-mitológiájából is megőrizte az önzetlenség utópiáját, amely – mint mondja – „sokkal erősebben sugárzott, mint a szüleim társadalmi utópiája”.

Végezetül, ahogy idéztem, az író gyakran esszéisztikus eszközökkel is hangsúlyozza, hogy alakja rituális médium. Az eredmény azonban mégis a felejthetetlen, plasztikus személyiség. Thomas Mannról mondják, hogy fiktív alakjaihoz gyakran kellett valóságos személyeket emlékezetébe idéznie, s a Varázshegy fantasztikus figurája, Mynheer Peeperkorn, akkor „lett meg”, amikor felesége eszébe idézte írótársát, Gerhart Hauptmannt. Így ismerhetjük föl most már, a Világló részletek ismeretében a Párhuzamos történetek öreg, makói zsidó párjának nagyszerű, rettenetes, humoros nőalakjában Nussbaum Cecília emlékét.