Skip to main content

TAKÁCS ZSUZSA AEGON-DÍJAS


Pilinszky János rövid jellemzését, amely a Költők egymást közt c. nevezetes, 1969-es antológiában a fiatal lírikus pályakezdését vezeti be, szinte kötelező kellékként idézik a Takács Zsuzsa költészetét méltató vagy elemző kritikai írások. Ezt a kissé tehát redundáns gesztust ezúttal sem lehet megspórolni. Pilinszky egy olyan, tiszta és tétova hangot azonosít az elé tárulkozó versanyagban, amely egyfajta tétovaságról tesz tanúbizonyságot, olyan tétovaságról, mely azonban – úgy tűnik – éppen költői útjainak bolyongó, kereső feltérképezésében találja meg (fogja megtalálni?) önmagát. Pilinszky – az antológiában több helyen is – az „új hullám” akkoriban népszerű, eredetileg modern filmművészeti fejleményeket megnevezni hivatott metaforáját értelmezve írta le az új költőnemzedékről szerzett tapasztalatait: „Én, a parthoz közeledő hullám, tudok ugyan a hátamban levőkről, igazából mégse látom őket. Hallom zenéjüket, de nekem ez mást jelent, mint nekik.” Takács Zsuzsa összegyűjtött (és új) verseinek 2018-ban megjelent, A Vak Remény címet viselő kiadása – sok egyéb mellett – ennek a metaforának a tesztelésére is alkalmat teremt. Az olvasó elé állítja pl. azt a – valóban nem teljesen egyenes ívű – utat, amely egy szóközpontú, a kihagyások és – miként a szerző az említett antológiában közreadott költészettani önjellemzésében fogalmaz – „a szavak közötti szünetek” formaképző erejére hagyatkozó versbeszédtől a személyesebb, illetve helyenként kifejezetten narratív nyelvhasználat lehetőségei feltérképezésén át a tárgyias ábrázolásmódnak a kezdeti törekvésekkel már kevésbé rokonítható – pl. nem személytelen, de nem is feltétlenül a tudatállapotok és a külvilág közötti megfeleltetéseket feltételező – változatai felé vezet. 


     A kötet nyomon követhetővé teszi azt a folyamatot is, ahogyan a testi tapasztalatnak, egyáltalán a testi létezésnek – és szélső vagy szélsőséges megnyilvánulásainak, az élet keletkezésének és elmúlásának – a különféle aspektusai mintegy rétegszerűen gazdagodva összegződnek az életmű előrehaladása során. Takács Zsuzsa költészetének egyik meghatározó gesztusa az egzisztenciális és testi kiszolgáltatottság változataival való analitikus (szinte mindig egyben: önanalitikus) szembenézés és – ettől nem függetlenül – az artikulált, vagyis a nyelvvé tett részvét lehetőségeinek és határainak felderítése. A születés, a szerelem, a szenvedés, a halál minden lehetséges pozícióból – az anya és a gyermek, a hűtlen és az elhagyott, a rászoruló és a kívülálló, az együttérző és akár a viszolygó, a gyászoló és a búcsúzó pozíciójából – átvilágítást nyer ebben a költészetben – talán az is megkockáztatható, hogy helyenként olyan formában, amelyet a női lét tapasztalatának a kortárs költészetben ritka árnyaltságú artikulációja is alakít. Az életmű 2010-es évtizedre eső szakasza (elsősorban A test imádása és az India c. gyűjtemény) arról árulkodik, hogy ez a költői vizsgálódás egy újabb dimenziót állít előtérbe: talán nem is egyszerűen a test, hanem egyenesen az élet vagy az élő (vallási és szekuláris értelemben vett) szakralitásának a dimenzióját – és egyben azt a kihívást, amelyet magának a testi életnek a megszólaltatása, a test tanúságtételének a verbalizációja állít a költészet elé. Ezt a vonatkozását tekintve Takács Zsuzsa költészete maga is újabb „hullámokkal”, így Borbély Szilárd hasonló vállalkozásával lép párbeszédbe. Tanulságos pl., ahogyan a Borbély emlékére írott szép költemény ezt a párbeszédet a „feladat” rétegzett sokértelműségében értelmezi és folytatja egyszerre: „Feladtad az életedet, / mert te már beleuntál, feladtad, / mint egy levelet nekem, / feladtad, mint egy feladványt, / fejtsem meg én a döntésedet, / feladtad, mint egy idegen kabátot, / hordjam tovább, melegítsen, / mert te már fáztál benne.”            

                      
Bodor Béla, Takács Zsuzsa költészetének egyik legalaposabb ismerője, 2007-ben három szakaszt vélt elkülöníthetőnek az életműben. Azóta, talán, a fentebb említettekkel, valamint a most megjelent kötet élére állított, A Vak Remény c. 2018-ban elkészült ciklussal talán egy negyedik elkülönítése mellett is lehetne érveket felhozni. Mint arra Bodor is utal azonban, az egymást követő szakaszok viszonyában visszakapcsolódások, visszatérések is megfigyelhetők. A most megjelent kiadás olvasásának egyik fontos tapasztalata pedig éppen az lehet talán, hogy nemcsak alakulásában teszi áttekinthetővé ezt az időről-időre megújuló életművet, hanem önálló kompozíciót teremt. Az a sajátosság pl., hogy egy megelőző versgyűjtemény valamely témája vagy kisebb egysége nem egy esetben egy következő könyv magjaként alapoz meg egy nagyobb kompozíciót, ebben a kötetben – továbbvezetve Pilinszky hullámmetaforáját – egyszerre időbeli vagy lineáris és térbeli mintázatokat rajzol ki. A kötet címadó versében (A [vak]remény) – illetve egyáltalán az élére állott új ciklus egészében – Takács Zsuzsa a 18-19. századi magyar költészet egy központi reflexiós alakzatát aktiválja úgy, hogy valamiféle allegorikus figuraként lépteti fel Csokonai ódájának megszólítottját, akit az a költemény trillák, Lillák, képzetek és a „kedv” társaságában búcsúztatott el. A (vak) Remény itt nagyon is szószerint értetten, a maga dezorientált állhatatosságában lép színre: különös, hiányzó tekintete („mert másféle látásról van szó”) a jövőbe irányulva, de a jövőt elvétve „tanúskodik majd mellettünk”. Ez a figura pl. az Eltékozolt esélyem c. 1986-os kötet egynémely darabjából is építkezik, leginkább talán Az ígéretét be nem váltó remény c. versre visszamutatva („Az ígéretét be nem váltó remény / kedvetlen tolvajként / a kiszemelt házba visszajár.”). A (vak)reményben a remény, az esély és az ígéret mellé egy negyedik modalitásban is színre lép a nyelv és a tudat azon hajlama, hogy a jelenben determinálja azt, ami még nem következett be. Ez a vak tanú ugyanis esküt tesz, az ígérethez hasonló beszédaktust hajt végre: „esküre emeli kezét, majd ránk / mutat. Bíztak bennem, mondja, / s ha ő szól, igazát kétségbe vonni / ki merné? (…)”. Az esélyekben, reményekben, ígéretekben, eskükben elmúlt, elvesztett vagy eltévesztett (visszajáró) jövő – nem más, mint igazság, annak a tanúságtételnek az igazsága, amelyet az ember ilyen áttételes formában ad önmagáról. Takács Zsuzsa költészete azoknak a tétova, tévelygő beszédaktusoknak a természetébe enged bepillantani, amelyekben az ember, végsősoron, önnön idő- és térbeli, biológiai és egzisztenciális esélyeiről, szabadságáról és korlátairól tesz tanúbizonyságot.

Kulcsár-Szabó Zoltán