Skip to main content

Bán Zoltán András: Keserű

Bán Zoltán András:
A kemény diktatúrák útját halottak milliói szegélyezik. A puha diktatúrákét erkölcsi roncsok, alkoholisták, öngyilkosok, tönkrement emberek tíz- és tízezrei. Bán Zoltán András regényének (tényregényének?) hőse a kirobbanó tehetségű, egyik napról a másikra híressé vált író. Sólyom Ferenc megrendítően hiteles közelképekben ábrázolta a létező szocializmus állítólagos uralkodó osztályának, a kisemmizett, földbe taposott, öntudatuktól megfosztott városszéli munkásoknak, szegényeknek az életét — hiszen maga is közéjük tartozott, közöttük élt, már befutott íróként is. De valójában már nem tartozott sehová: se az írótársadalomba, se abba az értelmiségi körbe, amely felfedezte, de a munkások és szegények közé sem. Ez tette alkoholistává. A tragédia azonban elismertsége csúcsán következett be. Kiderült, hogy éveken át az állambiztonsági szervezet „hálózati személye" volt. Zsarolással kényszerítették besúgásra, de aztán azonosult a szerepével, és „Keserű” fedőnéven irodalmi színvonalú jelentéseket írt legbizalmasabb barátairól, bizalmasan közölt titkaikról. A fényből zuhant hirtelen a sötétségbe, a sokra tartott író helyzetéből a megvetett árulóéba. Az elmúlt években, amikor nagy politikai és társadalmi viták folytak az ügynöklisták nyilvánosságáról, mintha a letűnt rendszer főbűnöse az ügynök lett volna. Holott az ügynök maga is áldozat volt, bár sokan közülük egyre odaadóbb szenvedéllyel támadták hátba, árulták el barátaikat. De ez sem homályosíthatja el, hogy a bűnös nem az ügynök, hanem a beszervezője, a tartója. S még inkább a tartó tartója, a mögötte álló politikai vezetés, a rendszer, amely nem élhet meg a besúgói, a besúgók hálózata nélkül. Bán Zoltán András könyvében a tartók és a tartók tartói is megjelennek: az idők folyamán belőlük is olyan emberi roncs lett, mint áldozatukból, a megzsarolt, megalázott íróból. A szabadság hiánya, a kiszolgáltatottság foszt meg emberi tartásunktól. Ha félnünk kell attól, hogy vállaljuk önmagunkat, nézeteinket, kapcsolatainkat, akár szenvedélyeinket, magunkat veszítjük el, akárhogy nevezik is a politikai rendszert, amely körülvesz bennünket. A Keserű egy lezárult korszakban játszódik. Nincs ma ennél időszerűbb könyv. Kőszeg Ferenc

1954-ben születettem Budapesten. Anyám az Opera kórusának volt tagja harminc éven át, ez voltaképpen meghatározta életemet. Hat- vagy hétéves koromban kezdtem statisztálni, aztán tagja lettem a dalszínház gyerekkórusának, itt énekeltem a mutálásomig. Nyilvánvalónak tűnt, hogy zenész lesz belőlem, eleinte zeneszerzőnek, aztán karmesternek készültem. Klarinétoztam, szaxofonoztam, zongoráztam. De.

Persze jártam én is egyetemre, jártam autóstoppal Lengyelországban, nekem is bevonták az útlevelemet, én is piáltam együtt Petrivel. Ennyit a nemzedéki hovatartozásomról.
Végül is irodalmár lettem, és ehhez a megnevezéshez komolyan ragaszkodom. Mert noha írtam kritikákat, kisregényeket, darabokat, nem állíthatom azt, hogy kritikus vagy író vagyok, miként azt sem, hogy műfordító, noha többek közt például Musilt vagy Doderert is magyarítottam. Hogy miért nem állíthatom, az bizonyára messzi, unalmas útra vezetne; erre az életrajzra újságíróként kértek fel, de azt sem állítanám, hogy zsurnaliszta vagyok, noha a 2000 óta a Magyar Narancs egyik rovatvezetőjeként dolgozom, és sokáig voltam a Beszélőnél is.

Félresiklott, voltaképpen el sem kezdődött zenei pályámra némi pótlékot leltem a Csont András néven publikált rövidebb-hosszabb zenei dolgozatokban.
(A Minőségi Újságírásért díj alkalmából írt önéletrajz, 2003)