Skip to main content

Papp-Für János: nehogy egyedül

Papp-Für János:
Papp-Für János versei „csoportképek” – s bár ugyanazok a szereplők, de a kompozíció változik. Mindig más és más kerül középre, vagy a fénykör vándorol innen-oda. Ott áll az anya, a szerelmi társ, a barát, s késleltetett exponálással a sorok közé maga a költő is be-beugrik. Az összkép nem hivalkodóan rikító. Retusálva sincs. Élesek a kontúrok. Fekete-fehér. Néha zöldes-barnás. De sose lila, mint a régi, szentimentális művészfotókon. A szerző meghökkentő polgárpukkasztó montázs-technikával se bűvészkedik. A látványt – teljes egészében – csak az Isten látja át: ha magára ismer, az álarcokat fájlalja. A szeretet – Papp-Für János lírájában gyakran szül szorongást. Amilyen intenzív a szeretet, ha megvan, olyan intenzív a hiánya. A fosztóképzők erőszakosan kísértenek. Költőnk nem akar egy -talan-telen világban élni, -talan-telenül. Istentelen létben Istentelenül. Részvétlen kapcsolatban részvétlenül. Érdemtelen sikerben érdemtelenül. És védtelen gyengeségben, védtelenül. Hanem takarásban. A Golgota keresztje mögött. Ez a költészet nem ön-szerelem. Inkább önvád: mert az igaz szerelemben a sok is kevés. A szánkban ott ragadnak a legfontosabb szavak. A terített asztalon a kenyér mellett villognak a kések. „…nem bírom reggel a késeket. téged, vagy engem mindig felsértenek." A takarás sem mindig védelem! Néha éppen homály takarja a másikat, a valódit. A legnagyobb veszély az elveszettség a kifakult Földön. „csak ezt vedd vissza, Uram: az árvaságot. Uram! az árvaságot." „lezuhant angyalok vagyunk, csak az a bizalom tart meg minket, hogy megemelkedik a vízszint megfeneklett testünk alatt…” Sóvárgás, könyörgés. Teljenek be az ürességek. Törjön meg a fosztóképzők hatalma. Legyen életteli az élettelen. Hogy a szürke „ugyanazt” (januártól decemberig) egy új januárban új találkozás váratlansága derítse fel. „nehogy egyedül” A magára hagyott gyermek felsír a férfiúban. A végek lehetnek kezdetek is: „…visszaülni a hintára, amit nem lökött meg senki, onnan kezdeni mindent elölről. Csak ülni és semmi mást, nem ugrani addig, amíg a legmagasabbra nem lengtem.” Papp-Für János szavai (József Attila-i hasonlat): valóban, mint alvadt vérdarabok hullanak a versek végére. Saját vér. Pecsét helyett, érvényesen.

Papp-Für János (1976, Hajdúdorog) költő, gitár­­tanár. A Nyíregyházi Ze­ne­­művészeti Konzer­vató­­rium gitár–művészet­­tör­té­net sza­kán végzett. A Kertész Lász­ló Hajdúsági Irodalmi Kör elnöke, a Magyar Írószövetség Hajdú-Bihar megyei írócsoportjának titkára. Bella István-díjas (2014). Köte­tei: Rámcsukódott ajtók mögött (2006), Metszetek (2007), apokrif (az út, 2009), nehogy egyedül (2013).