Skip to main content

Oláh János: Az őrült

„Ki ez a fiatalember? Ki ez a Süket névre hallgató bölcsész? Késett magyar Raszkol¬nyikov? Lázadó? Őrült? Vagy akaratlanul is gyilkos? Nem gyilkos, nem őrült; igazá¬ban nagyon is békességre vágyó, a kétkezi létből az értelmiségbe törekvő fiatalember. Elődjeit, a mélységből napfényesebb magaslatokra törekvőket ábrázolta már korábban is irodalmunk; különösen a fényes szellők szárnyán indulókat. Oláh János embere azonban más időben, a hatvanas évek vé¬gén, a hetvenes évek elején keresi a maga helyét, más emlékekkel, más körülmények között. Húsz esztendővel idősebb bátyjai még a világmegfordítás lehetőségét vélték érezni – ő a cselekvés korlátozottságát, sőt a tehetetlenséget érzékeli; elődjeit melegí¬tették a gyermekkori emlékek – ő még szű¬kebb családja múltjából is csak keserű mozzanatokra emlékezhet. Egyedül áll a világ¬ban, már-már olyan egyedül, mint az űrbe kivetett sejt. Ezért is érzékeli olyan foko-zottan az élet kicsinyes és rettenetes mozza¬natait. Ezért is lát mindent felfokozott in¬dulattal. Az az indulat munkál benne, mint az első Elérhetetlen föld lírájában; a ku¬darcok élményével, a veszteségek káoszával fűtött indulat és a gonoszságnak, az ember¬telenségnek olyanféle megvetése, amely Petőfi Őrültjében lobogott, mikor levegőbe akarta röpíteni a világot. Talán a regény címe, Az őrült is erre a Felhők korszakabeli petőfis igaz emberi in¬dulatra utal. Ezzel az indulattal ábrázolja Oláh János a maga Süket Sándora útját. Per¬sze, az ő embere nem ás le a föld mélyébe, csak albérletet, csak lakást akar szerezni; csak tenyérnyi helyet magának a Nap alatt. S még ez is reménytelennek tetszik sokszor előtte: anyagi háttér és társadalmi kapcsolat nélkül – úgy véli – nincs bol¬dogulás; az önmagához való hűség inkább teher; az előrejutás nélkülözhetetlen felté¬tele a hasonulás a felettesekhez. Ezzel a keserűen néző szemmel közvetlen környe¬zetében is szükségképpen a riasztó dolgo¬kat veszi észre: akikkel találkozik – lá¬nyok, pincérek, rendőrök, orvosok – szinte valamennyien gyarló emberek. Még a tájnak, a városnak is inkább a riasztó foltjain akad meg a tekintete: a hideg mezőkön, a málló tűzfalakon és a szemétszagú lépcsőházakon. Tűnődő, elmélkedő hajlamú; gon¬dolatok, érzések lebegnek benne, tudna szállni is – de az adott körülmények között csak arccal zuhanhat a kövezetre. Kiszol¬gáltatott, sorsában bukdácsoló ember; a rú¬gások, az ütések szinte számolatlanul érik.” „Oláh János regényének, mint jeleztük, megkülönböztetett jelentősége van a közelmúlt ifjúságáról szóló írások között. A hat¬vanas, hetvenes évek jobb szociális körül¬ményű fiataljairól mások is írtak – a csellengő hősök ennek az ifjúságnak a közér¬zetéről beszéltek –, de mára már eléggé elhalványodtak a jelen közvetlen ábrázolásá¬ra törekvő szándékok; többen a lektűr felé oldalaznak, mások a történelem tájain cserkésznek. Oláh János makacsul kitart a je¬len faggatása mellett. Már korábbi életrajzi regényeiben, a Közelben és a Visszatérésben, túl a személyes emlékeken, egy gene¬ráció meghatározó élményeinek a felderíté¬sére is törekedett, s új regényében, Az őrültben az önéletrajzi elemektől nagymértékben elszakadva, fikciót formálva, nemzedékregény megteremtésére tett kísérletet.” (Czine Mihály, Tiszatáj, 1984/6. szám)

Oláh János (Nagyberki, 1942) első versei már tizenéves korában megjelentek. A Képzőművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd az. ELTE BTK-n szerzett diplomát (1966). Az általa is kezdeményezett Elérhetetlen föld című antoló¬giában indult költői pályája. Politikai konfliktusok miatt elvesztette népművelői állását, és húsz éven át cselgáncs-edzőként dolgozott. Eközben az Illés Endre vezette Szépiro¬dalmi Könyvkiadóban sorra jelentek meg könyvei. Ke¬nyérpusztítók című drámáját Ruszt József állította színpadra (Universitas, 1971). A rendszerváltozás után előbb a Remetei Kéziratok alapító-szerkesztője, majd 1994-től a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője, a Magyar Napló Kiadó alapítója. Az év versei, Az év novellái című antoló¬giasorozat és a Versmaraton kezdeményezője. Európai vőlegény című színművét Bucz Hunor rendezésében a Térszínház mutatta be 2009-ben.
Könyvei: Fordulópont (versek, 1972), Közel (regény, 1976), Visszatérés (regény, 1979), Jel (versek, 1981), Az őrült (regény, 1983), Az Örvényes partján (novellafüzér, 1988), Nagyító fény (válogatott versek, 1991), Kenyérpusztítók (hang- és színjátékok, 1993), Vérszerződés (novellák, 2001), Por és hamu (versek, 2002), Száműzött történetek (novel¬lafüzér, 2011), Közel (regény, 2014), Belső tükör (összegyűjtött versek, 2014).
Díjai: Greve-díj (1992), a Magyar Érdemrend Tisztakeresztje (1993), József Attila-díj (1994), Március 15-e-díj (2007), Bethlen Gábor-díj (2007), a Partiumi Írótábor-díja (2012), Arany János-díj (2012), Márai Sándor-díj (2012), Magyarország Babérkoszorúja-díj (2014).