Karafiáth Orsolya: Él

Itt vagyunk, ahol a part szakad. Itt, ahol egy másfél évtizedes történet véget ér, és hirtelen valami új kezdődik el. Nem minden előzmény nélkül, nyilván, mégis váratlan erővel, az eddigi ügymenethez képest brutálisan. Behajózni, kikötni és horgonyt vetni esélytelen: a megérkezés hajótörés az éles sziklaszirteken. Szárazföld a talpunk alatt, lépteink iránya mégis bizonytalan. A szellős ligetből beérünk a sűrűjébe. Ez itt a szembenézés erdeje. Farkasok órája, sejtelmes félhomály a lángoló fehér hold alatt. Egy óriás pupillájú felvillanó szempár, prédára les. Hideg kövek, megroppanó gallyak, gödörré vájt tisztás, egyre mélyülő verem, amibe „behull a borzalom.” Fenyegető neszek. Egy megtartó fatörzset találni, szervesülni, összeforrni, hogy ne tudjon „meghajolni, törni, veszni” az, akihez emberhangon szól a meddő nőket kedvelő hegy. Dehogy is a csúcsra kívánna feljutni, hisz tudható: nincs, mi ott megterem. Csak hogy kordában lehessen tartani a fenevadat. Karafiáth Orsolya hetedik kötete (mely egyben a negyedik verseskötete) az elejéről kezdi újra a történetet. A háttérben még hallható az andalító sanzonok dallama, de ez már egy sokat próbált, érett költő hangja, aki hiú ábrándok, kegyes öncsalás és a ráncokat elfedő kozmetika nélkül belenéz önmaga poklába, mert biztos magában, és tudja, mit akar. Ez a könyv sokat tud a szorongásról, a páros magányról, az ösztönök és a vágyak hatalmáról, az anyáról, apáról, a nőiségről és az erotiká¬ról: a versvilág egyszerre fülledten érzéki és visszafogottan érzékletes. A versekben a költő módszeresen feltépi magán a sebeket. Nem kér támaszt, se biztatást, jó szót, nem számít senkire; egyedül megy be az erdő mélyébe, egyedül egyensúlyozik a sziklaszirteken. Bátor könyv. Egy új alkotói korszak kezdete.