Ambrus Judit: Isten konditerme

Ha egy könyv úgy kezdődik, hogy „Isten feküdt az üvegablakos koporsóban”, miközben „homlokán feltündökölt a jegy”, mint Kosztolányi versében, akkor már sejthetjük, hogy itt a legsúlyosabb dolgok is mélységes iróniával lesznek megjelenítve. De úgy, hogy aki itt beszél, az irodalmunk és Bibliánk (vagyis a legfontosabb szövegeink) darabjaival is folyamatos párbeszédben áll. Mit tagadjuk, nem csekély a baj — például hogy ép legyen a lélek, az mintha már nem is számítana, „lelkigyakorlatok helyett jöjjön el a fitnessgyakorlatok országa”. Ám amikor Isten azt üzeni, hogy ha „megcselekedtétek eggyel”, akkor azt „énvelem cselekedtétek meg” — ez bizony azt jelenti, hogy itt Ővele magával is megtörténik a gyalázat. Hát akkor mégis hogy előzhetné meg mindezt a gyarló ember? Ambrus Judit egyetlen prózai művé szőtt novellaciklusában Istent olykor meglepő, olykor egészen ismerős, ám igencsak emberpróbáló helyzetekbe veti, hogy ily módon létkérdéseket és egyéb gyarlóságokat feszegessen. Mindezt pedig a maga termékeny blaszfémiájának azon a fölszabadítóan szívderítő, finom humorú nyelvén műveli, amelyet azonban érdemes jól érteni és nagyon is komolyan venni. (Závada Pál) Istenvárás? Istenvádlás? Hívő hitetlenség? Hódolat a magyar költészet nagysága előtt? A kötet huszonegy novellán keresztül emeli égbe (a szó konkrét és átvitt jelentésében is) a magyar költészeti hagyományt, ugyanakkor a könyv történetei a maguk tragikumával tragizálják is a magyar poézis ama tarkabarkaságát, melyet máskor erős iróniával, szarkazmussal kezelnek. (Margócsy István) Én mondtam. (Gács Anna) A könyv a jogegyenlőséget hirdeti, melyet a maga teljességében valóban akkor érhetünk el, ha Isten és ember a jog (és minden más) asztalánál (székénél stb.) egyformán foglal helyet. (Kőszeg Ferenc)