Skip to main content

Miklya Zsolt: Végtelen sál

„Ültél már egy kalap karimáján? Bújtál csalánba? Csíkos sálfellegbe? Horgoltál csipkebetűket a szélről? Gomboltál zöld gombot kardigánmesére?” Miklya Zsolt költészete csupa kérdés és játékosság. Verseiben életre kel a begipszelt kéz, az iskolatáska, a nyakra tekert sál, és váratlanul mesébe fordul bármilyen hétköznapi helyzet. Ebben a gyerekléptékű világban egyaránt bebarangolhatjuk a család, az iskola jellemző tereit, valamint a fantázia és az álom birodalmát. A formailag gazdag, mégis egységes kötet versei az utóbbi tizenkét évben születtek, és Schall Eszter grafikáival jelennek meg. „A kötet legtöbb verse szép is, vicces is, dallamos is, nem is, olvasmányos és felolvasható, átélhető és a képzeletet elindító. Elandalít, de nem hagy teljesen elandalodni, megnyugtat, de időnként megfricskáz. Ismerős világ, tele váratlansággal. Szabályos gyerekvers-kötet, sok szép szabálytalansággal.” Fenyő D. György – középiskolai tanár, szerkesztő, irodalomtörténész „Miklya Zsoltot jól ismerhetjük már korábbról mint a keresztyén gyerekvers-tradíció kreatív megújítóját is – mostani, az elmúlt bő évtized szövegeiből válogatást nyújtó könyve semmilyen szinten nem játszik rá erre az imázsra, s a gyűjteményből egy érett és érzékeny, párbeszédre nyitott, a költészeti hagyományt és a gyermeklelket egyaránt jól ismerő, magabiztos, jó költő képe bontakozik ki.” Lapis József – szerkesztő, irodalomtörténész

Csorváson születtem, s a régi házban volt egy másik kisfiú, aki éjszakánként, mikor nem tudtam aludni, megállt az ágyam végénél, és beszélgettünk. Neve is volt, sokáig emlékeztem rá, mint bármely természetes dologra. Aztán a kamaszkor viharai kisöpörték a nevét a fejemből. Mire észbe kaptam, se név, se kisfiú. Már nem görcsölök, hogy visszahozzam. De ami megmaradt belőle, azt jobban megbecsülöm. Hiányával pedig együtt kell élnem, és valóságos névkutatóvá válnom a nyelvben, amit szintén hiányokkal együtt kaptam édesanyámtól. Ő tanult nyelvként beszélte a magyart, én anyanyelvként pótolom, ami hiányzik belőle. Ez a forrásvidéke a verseimnek.
2015 októberében voltam 55 éves, ha versről, dúdolásról és játékról van szó, mégis gyereknek érzem magam. Egyfeleségű férfi vagyok, nagycsalád vesz körül, ami inspiráló és fejlesztő környezet mindannyiunk számára. Lassan húsz éve Kiskunfélegyházán élünk, ahol a Parakletos Könyvesház egyházi kiadójának vagyok a szerkesztője. Kamaszkorom óta írok verseket, de sokáig nem publikáltam őket. 1999 óta több verskötetem, mesekötetem jelent meg: Marci kandúr hazatér (Parakletos, 1999), Ezüstszín fonál (Parakletos, 2002), Pityu azt mondja… (Parakletos, 2004), Történetek a Pirosoviból (Harmat, 2004), ABC-lakópark (Egmont, 2011). Feleségem, Mónika mellett társzerzője voltam a Beszélgető Biblia (Móra, 2014) c. gyermekbibliának. Verseimet rendszeresen publikálom irodalmi lapokban, antológiákban. 2007-ben Quasimodo-emlékdíjat kaptam, 2008-ban jelent meg Cérnatánc című verskötetem a Parnasszus Könyvek sorozatában. 2014-ben NKA ösztöndíjat kaptam egy szonettregény megírására, amelyet sikerült befejezni, irodalmi folyóiratokban már több része megjelent. Kezdettől, 2011 óta tagja vagyok az Író Cimborák alkotóközösségének, amely a gyerekirodalom jelentős műhelyévé vált. Végtelen sál c. új gyerekverskötetem (Móra, 2015) világa 12 év családi-írói-költői műhelymunkájának köszönhető.